MIÉRT TŰRÖM EL, HOGY MÉLTATLANUL BÁNJANAK VELEM, HOGY BÁNTSANAK? MIÉRT VAGYOK TÚLSÁGOSAN ÖNFELÁLDOZÓ, AKI HAJLAMOS A SAJÁT IGÉNYEIT HÁTTÉRBE SZORÍTANI? HA SEJTEM, MILYEN GYEREKKORI ÉLMÉNYEK VEZETTEK IDE, AKKOR MIÉRT RAGADOK BELE MÉGIS ÚJRA ÉS ÚJRA UGYANAZOKBA AZ ENGEM HÁTRÁLTATÓ HELYZETEKBE?

Miért nem vagyok képes kilépni a számomra hátrányos kapcsolataimból? Miért vannak depresszív periódusaim? Miért nincs elég önbizalmam, miért szorongok sokat? Miért vagyunk képesek mi emberek az érzéketlen, szándékos kegyetlenségre, mások manipulálására, kínzására és akár elpusztítására? Miért ítélkezünk; miért érzünk megvetést a “gyengébbek” vagy azok iránt, akiket magunknál kevesebbre tartunk? Az ehhez hasonló kérdések csak látszólag érintenek különböző témákat, valójában az okozati szálak egy ponton futnak össze. Erről szól Alice Miller A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása című könyve.

Az eredetileg a magyar címnél frappánsabb “Prisoners of Childhood” (A gyerekkor foglyai) címmel, 1979-ben írt bestsellert rengetegen olvasták világszerte, számos nyelvre lefordították. Tabudöngető és sorsfordító alapmű, ez túlzás nélkül állítható. Könyvében Alice Miller saját terápiás tapasztalatain és esetein keresztül mutatja be a gyerekek érzelmi bántásainak, elnyomásának és kihasználásának olyan finom, észrevétlen, mégis hosszútávon romboló módjait, amelyeket az emberek nagy része normálisnak, hasznosnak, elkerülhetetlennek vagy legalábbis problémamentesnek tart. Ír ezek okairól, szomorú egyéni és társadalmi következményeiről, a továbbörökítéséről, valamint a megelőzés és a gyógyulás lehetőségeiről.

Sokan azt gondolják, a gyerekkoruk a múltra tartozik és felnőtt létüknek, döntéseiknek, emberi kapcsolataiknak, sikerességüknek, sikertelenségüknek semmi köze hozzá, érzelmeinkről, egészségi állapotukról nem is beszélve. Pedig életünkkel való elégedetlenségünk, lelki, mentális és testi problémáink, addikcióink, önszabotáló és (ön)destruktív viselkedéseink szorosan összefüggnek korábbi, elsősorban gyerekkori élményeinkkel, traumáinkkal, melyek hatásai akár egy életre megakadályozhatnak minket abban, hogy igazán szabadon önmagunk lehessünk és kiteljesedjünk.

Alice Miller szerint a legtöbb ember nem gondol arra, hogy érdemes lenne mélyebben megismernie a saját múltját, mert az gátló tényezőként alapjaiban határozza meg a jelenét és jövőjét is. A múltunktól, valóságunktól való kétségbeesett menekülésünkért súlyos testi-lelki betegségekkel fizetünk, és még mindig a gyerekkorunkban elfojtott, tudattalan szükségletek, emlékek, érzelmek, szorongások, szégyenek, bűntudatok, indulatok határozzák meg viselkedéseinket és tetteinket.

Az életünk bizonyos szempontból úgy halad előre, mintha behúzott kézifékkel próbálnánk eljutni valahová. Korábbi élményeinktől menekülve, egyrészt az elviselhetetlen valóságot megszépítő tagadásban, öncsalásban és illúziókban élünk (saját gyerekkori biztonságunk, a szüleinkről kialakított idealizált kép, és a világ biztonságosságába vetett hit védelmében), másrészt olyan félelmek, szorongások bénítanak, melyek régen valódi veszélyek voltak, de felnőttként már egyáltalán nem azok.

“Gyermekkorunk igazsága testünkben és a lelkünk mélyén él. Az elménk megtéveszthető, az érzéseink elnyomhatók, az érzékelésünk összezavarható és megszégyeníthető, testünk gyógyszerekkel megtéveszthető, de a lelkünk soha nem felejt. És mivel testünk és lelkünk egy és ugyanaz, előbb-utóbb testünk is benyújtja a számlát.”

A SZERETETÉHSÉG KÖRFORGÁSA

Alice Miller szembehelyezkedett a sajnos még napjainkban sem ritka felfogással, miszerint a gyerekeknek kötelességük lenne feltétel nélkül tisztelni szüleiket és vakon engedelmeskedni nekik. Az engedelmességre kényszerítés ugyanis az érzelmi kihasználás egy fajtája, ami ellentétes az együttérzéssel, ellentétes a szeretettel. Mivel a gyerek saját valósága és érzelmei elfogadása helyett annak megtagadásátjelenti. Ez “összezavar és becsap, tehetetlen dühöt ébreszt a másikban, amelyet el kell fojtania, soha tudatosan át nem élheti, és emiatt rombolóan hat.”

Művében a szerző azt fejtegeti – már a hetvenes évek végén! – hogy a felnőtteknek kellene komolyan venni, elfogadni és tisztelni a gyerekek egyediségét, egyéniségét, érzelmeit, és ráhangolódva, manipulációtól és érzelmi kihasználástól mentesen nevelni őket.
Ennek azonban (az lenne a) feltétele, hogy ők is megkapták ugyanezt gyerekkorukban a saját szüleiktől. Azok a szülők, akik bármilyen okok miatt nem ilyen elfogadó-odafigyelő légkörben nőttek fel, értelemszerűen maguk is szükséget, érzelmi deprivációt szenvednek: lelkileg a múltban ragadva egész életükben reménykednek, és azt próbálják megkapni (persze hiába), amit saját szüleiktől kellett volna, de nem kaphattak meg. Azt, hogy valaki “feltétel nélkül” idomuljon hozzájuk, komolyan vegye, tisztelje, elfogadja és megértse, azaz szeresse őket.
“Minél inkább meg volt fosztva a szeretettől valaki gyerekkorában és minél rosszabbul bántak vele, annál szorosabb marad a szüleihez való kötődése, mert azt várja, hátha megváltoznak. Úgy tűnik, beleragadtak a félelmükbe.” A megkínzott gyermeknek ez a félelme, ez a tanult tehetetlenség tesz elképzelhetetlenné bármilyen lázadást még akkor is, amikor a szülők már nem élnek. (Régi élményeiből következően nem vár mást, ha kiáll igazáért, csak visszautasítást és büntetést.)

Csillapíthatatlan, de tudattalan késztetésük arra kényszeríti őket, hogy kárpótlás révén elégítsék ki eme szükségletüket. Egy olyan elérhető lényt keresnek, aki a fentebb leírt feltételeknek megfelel. És erre a szükségletkielégítésre tragikus módon a saját gyerek a legalkalmasabb, mivel ő  teljes mértékben kiszolgáltatott: életben maradása szó szerint attól függ, megfelelően foglalkoznak-e vele. Mivel evolúciósan  úgy huzalozódtunk, hogy gyerekként mindent megtegyünk annak érdekében, hogy ne veszítsük el szüleinket és az ő gondoskodásukat, kihasználunk minden lehetőséget, felhasználunk minden eszközt, hogy fennmaradjunk, “mint egy kis növény, mely forog a nap felé”. Akár saját igazságunkat is megtagadjuk e cél érdekében, olyasmit kifejlesztve magunkban, amire a szülőnknek van szüksége, s ami az adott pillanatban biztosítja a szülő “szeretetét” – de minket egy egész életen át meg fog akadályozni abban, hogy önmagunk lehessünk. (Legalábbis mindaddig, míg elfojtott élettörténetünket (pszichoterápiában, önismereti munkával) meg nem ismerjük, fel nem dolgozzuk).

“Minden emberben létezik egy saját maga elől jobban vagy kevésbé jól elrejtett zug, ahol gyermekkori tragédiája kellékeit őrzi. Ide csak saját gyermekeinek van bejárása.”

Az ilyen “felhasznált”, és egyébként figyelmes, érzékeny, “tehetséges” gyerekek közös sajátossága Miller szerint, hogy tipikusan “jó gyerekek” (voltak), akiket teljesítményük miatt néha megdicsértek. Korán szobatiszták, és gyerekként esetleg segítenek kistestvérük gondozásában. Magánytól és belső ürességtől szenvedtek, de magukat okolják meg nem értettségük miatt. Megvetőek, gúnyosak, cinikusak lehetnek, teljesítmény- és kontrollkényszerük van. Kisiskolásként rágták a körmüket, bepisiltek, kamaszként esetleg önsebzéssel, agresszióval vagy függőséggel kapcsolatos problémáik voltak. Bár átlagon felüli, intuitív módon átérzik mások érzelmeit (mivel meg kellett tanulniuk megérezni érzelmileg bizonytalan szüleik tudattalan szükségleteit, és automatikusan átvenni a rájuk osztott működéseket – szüleik “szeretetéért” ), tragikus módon saját maguk felé nem tudnak együttérzéssel és elfogadással fordulni.
Nem ezt tanulták ugyanis. Hanem azt, hogy ha valaki – mondjuk – az anyját “boldoggá akarta tenni”, akkor ne sírjon, ne féljen, ne legyen éhes, ne legyenek igényei.

Létjogosultságukat az adta meg, hogy szükség volt rájuk, (ki)használták őket: (általában) anyjuk bizalmasává, segítőjévé, támaszává, vigasztalójává váltak, villámhárító- vagy szülőszerepbe kerültek (parentifikálódtak), olyan felnőtt feladatokat kaptak (és szüleik büszkék voltak pl. hogy “milyen felnőttesen gondolkodik”), amikre érzelmileg életkoruknál fogva még nem voltak érettek, még nem voltak felkészülve. Mindezek miatt pedig saját gyerekkorukat vesztették el idejekorán. “a felhőtlen játék helyett életet ment, aggódik, gondoz, gondoskodik, támogat, ápol, elintéz, megold, figyel. Mindeközben azonban mint gyermek nem élheti saját, felhőtlen életét, fényévnyire kerül kortársaitól és életszakaszának fejlődési feladataitól. Egyszerre lesz érettebb, ugyanakkor éretlenebb, s ez végigkísérheti egész felnőtt életét is.”

Mivel az igazi énjüket gyerekként nem tudják átélni, az “belső fogságban”, elfojtva maradt, a szülők igényeihez, elvárásaihoz való alkalmazkodás és teljes azonosulás gyakran “mintha-személyiséget”, hamis ént alakított ki. A szülők ebben a hamis énben megtalálták biztonságérzetük keresett pótlékát.  A gyerekek viszont nem tudták saját – identitásukra, igazi énjükre alapozandó – biztonságukat kiépíteni és függő helyzetbe kerültek. Nem bízhatják magukat saját érzéseikre, mivel azokat elfojtották, ezért nem is ismerik – így aztán még felnőttként is rá lesznek utalva a szülőket megjelenítő tekintélyszemélyek megerősítésére, helyeslésére.

Előfordulhat, hogy a jó gyerekkor illúzójában élnek, de fogalmuk sincs saját mély, belső szükségleteikről.  “20 éves terápiás pályafutásom alatt azt tapasztaltam, hogy az emberek tagadják a gyerekkori traumáikat, idealizálva szüleiket és körömszakadtáig ellenállva saját gyerekkori igazságuknak”- írja Alice Miller. Emlékeiket rózsaszín szemüvegen keresztül látják, úgy emlékeznek  vissza, mint a régi szép időkre, amikor különösen a természettel való kapcsolatuk volt erős, és amikor még semmi felelősségük nem volt, és semmi más dolgunk nem volt, mint játszani, később pedig tanulni.

Gyerekkorunkban kellene megtanulnunk érzelmeinket felismerni, átélni, kezelni – ehelyett sajnos sokszor azokat elnyomni tanuljuk meg. Mert egy gyerek az érzelmeit csak akkor tudja átélni, ha van valaki, aki ezeket az érzéseket átveszi, megérti, visszatükrözi, jogosnak ismeri el. Akit használhat saját fejlődéséhez. De gyakran, ahelyett, hogy szüleink tükröznének minket, nekünk kell alkalmazkodunk hozzájuk, és elnyomnunk a “nemkívánatos” érzelmeinket annak érdekében, hogy elnyerjük/ megtartsuk, ne veszítsük el szüleink helyeslését és “szeretetét”. Akinek például túlkontrolláló szülei vannak, az már egész kiskorától kezdve megtanulja, hogyan hogyan fogadjon szót, nyomja el haragját, fájdalmát, könnyeit – vagy épp a saját teste feletti örömét, büszkeségét, elégedettségét – és engedelmeskedjen szüleinek ahelyett, hogy a saját vágyait, örömeit (azaz saját valóságát) követné. Mindez olyan természetessé válik számukra, mint a belélegzett levegő.

A korai alkalmazkodás miatt ”a szeretet, tisztelet, megértés, részvét, tükrözés iránti” igényüknek el kellett fojtódniuk. Érzelmeik távoltartását tökélyre kellett fejleszteniük,  elveszítették a kapcsolatot saját érzelmeikkel, ezért bizonyos érzéseiket sem gyerek- sem felnőttkorukban nem képesek megélni, átélni (pl. önegyüttérzés, irigység, szomorúság, harag, tehetetlenség, elhagyatottság, stb.). Hiányzik élénkségük, életteliségük, felszabadultságuk,  spontaneitásuk, üresnek, magányosnak, értéktelennek érezhetik magukat.

A NEUROPLASZTIKUS AGY

Az emberi agy és a neuronhálózatok fejlődésének iránya és mikéntje annak “használatától” függ. Az alapstruktúrája – beleértve az érzelemregulációs rendszert is természetesen –  az első 2-3 életévünkig fejlődik ki a környezeti hatások és tapasztalatok (ingergazdagság, érzelmi tükrözés, érintések, és a gondozás minősége) függvényében. A későbbiekben ez határozza meg a személyt (neurohormonális és egészségi állapotát, viselkedését, attitűdjeit) – természtesen a későbbi élmények hatásai által megerősítve vagy korrigálva, áthuzalozva.

Már jó ideje nyilvánvaló, hogy különbözőképp alakul az agyszerkezet és -működés szeretetteli gondoskodás és odafigyelés hatására, és másképp, ha valakit elhanyagolnak, bántalmaznak, kihasználnak – vagy “csak” nem figyelnek oda a szükségleteire. És itt minden élmény számít. Márpedig – olvasható egy elég hétköznapi példa az alicemiller.com oldalon – szinte minden kisgyereket megpofoznak valamikor élete első három évében, pl. amikor elkezdenek járni, és megérinteni olyan tárgyakat, amiket “nem szabad”. És ez pontosan akkor történik, amikor az emberi agy éppen felépülőben lévő szerkezete a legérzékenyebb: a  jóságnak, kedvességnek, bizalomnak és a szeretetnek kellene mélyen bevésődnie, és soha, de soha nem a kegyetlenségnek, bizalmatlanságnak, szégyennek és a félelemnek.

Kutatásokból tudjuk, hogy a gyerekek 2-3 éves korukra már magukba szívják az őket körülvevő környezet attitűdjeit (pl. olyanokat is, mint a rasszizmushoz való hozzáállás). Azt is tudjuk, hogy a bűnözők, diktátorok és börtönök lakóinak legtöbbje gyerekkori “nem megfelelő bánásmód”, bántalmazás, elhanyagolás, testi-lelki terror elszenvedője volt. (Persze a traumatikus élmények hatásai rengeteg mindentől függnek, de ha valakinek rendszeresen nem ismerik el, nem hitelesítik, nem validálják a szubjektív igazságát, akkor abból semmi jó nem sülhet ki, mert alapjaiban kérdőjelezik meg az észlelését, a valóságát.)

Ha mindez egy kialakulóban, fejlődőben lévő gyerekkel történik, akkor az a gyerek (minimum érzelmileg) nem fog megfelelően fejlődni. Mert ha hiányzik annak a lehetősége, hogy jogosnak élhesse át és szabadon átérezhesse a saját érzelmeit, akkor az elbizonytalanítja és megakadályozza abban, hogy önmaga lehessen. A gyerek csak a biztonság, védettség, “a figyelem és tolerancia légkörében válik  képessé arra, hogy az elválás szakaszában feladja az anyával való szimbiózist, és megtegye az önállóság felé az első lépéseket”. A szülőknek tehát át kellene tudni érezniük, bele kellene élni magukat gyermekeik élményeibe, félelmeibe, érzelmeibe – mindenekelőtt a kiszolgáltatottság érzéseibe – írja a pszichológus írónő.

A gyerekek érzelmi szükségleteire való odafigyelés, és kielégítésünk nem csak azért fontos, hogy “boldog gyerekkoruk legyen”, hanem mert ezáltal válnak képessé a később felnőtté érő gyerekek a társadalomba való gördülékeny és hatékony beilleszkedésre, és ez biztosítja, hogy egészséges idegrendszerrel, jól működő aggyal, erőszaktól, perverzióktól mentes viselkedéssel rendelkezzenek.

“A szerető, gyengéd anyai gondoskodás aktiválni tudja egy fontos antistresszgén működését. Azoknál a gyerekeknél, akik az élet korai szakaszában nem részesültek szerető gondoskodásban, blokkolva marad az antistresszgén (hivatalos nevén glükokortikoid-receptorgén). Ez azt jelenti, hogy azok a gyerekek, akiknek az életük korai szakaszában nem volt részük szerető, biztos gondoskodásban, az életük későbbi szakaszában sokkal nagyobb stresszaktivitással reagálnak a nehezebb életeseményekre, mint mások. Ennek a depressziós és pszichoszomatikus megbetegedések nagyobb kockázata lesz az eredménye. Abból kell kiindulni, hogy nemcsak a kora gyermekkori, hanem a későbbi tapasztalatok is epigenetikus hatásokkal járnak. Nem lehet kétséges, hogy a fájdalmas, erőszakos, illetve traumatikus élményeknek tartós következményeik vannak (amiknek epigenetikus változások állnak a hátterében). Másfelől fel kell tételeznünk, hogy az új, gyógyító kapcsolatok élménye kedvező hatást gyakorol genetikai állományunk epigenetikus mintázatára.” (Joachim Bauer)

ÉLETVEZETÉSI PROBLÉMÁK ÉS BETEGSÉGEK

Érthető, hogy vakon tagadunk, míg nem ismerjük fel, hogy ami velünk történt, az problémás, az nincs rendben, annak nem így kellett volna történnie, és többet érdemeltünk volna. Érthető, hogy felejteni akarunk, és nem akarjuk érezni a valósággal való szembenézés fájdalmát.
A letagadott gyerekkori szenvedéseknek, az érzelmek és emlékek elnyomásának viszont nemcsak a különböző hárítások (tagadás, bagatellizálás, és intellektualizáció, stb.), de hosszútávú, súlyos  következményei is lehetnek. Ez a saját életünkben az “egyszerű” életvezetési problémáktól a különböző betegségeken és függőségeken, öndestrukciókon át, akár a remény teljes elvesztéséig, az öngyilkosságig terjedhet, de megkeseríthetjük mások életét is nárcisztikus viselkedésünkkel, agressziónkkkal, erőszakos, kegyetlen vagy perverz, zsarnoki, diktatórikus viselkedésünkkel.

Sok tehetséges gyerek perfekcionistalesz és depressziótól szenved. Gyakran nagyzoló érzéseik vannak. Vagy mindez együtt: a nárcisztikus viselkedés, a nagyzolás, mások lenézése az elfojtott gyerekkori élmények jele, és gyakran társul depresszióval. Ők azok, akiktől szüleik tipikusan sokat követeltek, ezért aztán később saját maguktól is túl sokat követelnek. A saját lehasított, át nem élhető, elnyomott érzéseinket másokban megtalálva elítélik, lenézik, megvetik – ez a tipikusan a “saját szemében a gerendát sem, de másokéban a szálkát is” mentalitás. Öndestrukció, öntompítás: felnőttként ellenőrzés alatt szeretnénk tartani érzelmeiket, hogy a társas elvárásoknak megfeleljünk. Ha azonban megpróbáljuk elkerülni a nemkívánatos, fájó gyerekkori emlékeket, azok valamilyen módon elkerülhetetlenül utat törnek maguknak. Előfordulhat, hogy alkohol, drog segítségével, érzelmi intimitás helyett pedig alkalmi szexuális együttlétek hajszolásával tompítjuk az elfojtott érzelmek okozta ürességet vagy rossz érzéseket. “Minél erősebb a fogoly, annál vastagabb börtönfalakra van szükség.”

A kisebbek, gyengébbek, gyámoltalanabbak, védtelenebbek iránti megvetés a legjobb védekezés saját (letagadott) tehetetlenségérzésünk áttörése ellen. A bennünk és másokban rejlő elhagyatott gyermek magányát megvetéssel kell sújtanunk. Ez nem más, mint a lehasított gyengeség megnyilvánulása. Aki erős (ereje abban rejlik, hogy ismeri saját gyengeségeit, ismeri a saját tehetetlenségét, mert megélte azt), annak nincs szüksége arra, hogy a megvetés segítségével demonstrálja saját erejét. “A tehetetlenség, a féltékenység és az elhagyatottság érzését sok felnőtt saját gyermekénél tapasztalja meg először, mivel saját gyerekkorában nem volt semmi lehetősége annak tudatos megélésére. A meg nem élt fájdalomtól úgy lehet “megszabadulni”, hogy azt a saját gyerekünkre ruházzuk át.”

VAK KÖRFORGÁS

A szülők természetesen a legjobbat akarják gyermeküknek általában, mégis, gyerekkori traumák “a legjobb családokban” is előfordulnak. Ezek pedig észrevétlenül, a legjobb, legtisztább szándékok ellenére is tovább adódnak. Azok a felnőttek, akik “saját gyerekkoruk rabjai”, gyakran olyan (túl)ideális gyerekkort, boldogabb és teljesebb életet szeretnének megadni saját utódaiknak, amilyen nekik nem adatott meg. Ennek viszont akár az is lehet a negatív következménye, hogy a tökéletességre való görcsös törekvésükben stresszelik és nyomasztják a gyereküket. A gyerek megérzi, hogy a szülő “mindenáron” boldognak akarja őt látni, ezért elnyomhatja az olyan negatív érzelmeit, mint például a csalódottság, fájdalom vagy a félelem, annak érdekében, hogy örömöt szerezzen szülőjének. Tehát ugyanúgy el fogja fojtani/le fogja tagadni a fontos érzelmeit, mint ahogy a szülei is tették, és ugyanúgy “hamis én” alakul ki náluk. Ezzel elkerülhetetlenül fenntartják a romboló minták körforgását. Ha a megoldatlan gyerekkori problémákkal rendelkező felnőtteknek saját gyerekeik lesznek, működésmódjaikat, traumáikat öntudatlanul, akaratlanul, de elkerülhetetlenül továbbadják a következő generációnak és a ciklus folytatódik.

“SEMMIBEN SEM LEHET TÖBBET LÁTNUNK ANNÁL, MINT AMIK SAJÁT MAGUNK VAGYUNK.” (C.G. JUNG)

Tudnunk kell, hogy egyetlen oka van az elszenvedett gyerekkori “büntetésnek”: az, hogy szüleink maguk is bántalmazások elszenvedői-tanúi voltak, anélkül, hogy megkérdőjelez(het)ték volna azt. Mindenki csak addig lehet empatikus, amennyire ő maga tudatosította saját gyerekkorát – “és nem lehet megértő ott, ahol a tagadás következtében saját gyerekkori történetének láthatatlan bilincseit hordozza. Ez az, amiért a társadalomban annyira megingathatatlan ebben a vakságban és tudatlanságban, és a szülők folyamatosan továbbtermelik és továbbadják a fájdalmat és a  destruktivitást – a legnagyobb és legtisztább “jó szándék” nevében, tudattalanul és akaratlanul, minden generációban. A legtöbb ember ezt vakon tolerálja, a gyerekkorból eredő traumák következményeiről mit sem sejtve – és a gyerekekkel, kiszolgáltatottakkal szembeni erőszakot még mindig figyelmen kívül hagyják az egész világon. Így működik az erőszak körforgása.

“Miért olyan nehéz elviselni az igazságot, hogy gyermekkorunkban bántalmaztak bennünket? Miért vádoljuk inkább önmagunkat? Mert önmagunk vádolása megvéd bennünket a fájdalomtól. Azt hiszem, a legrosszabb fájdalom, amelyet meg kell tapasztalnunk ahhoz, hogy érzelmileg becsületesek legyünk, annak elismerése, hogy nem szerettek minket, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Ezt könnyű mondani, de nagyon-nagyon nehéz érezni. És elfogadni. Megszabadulni attól a várakozástól, hogy a szüleim egy napon meg fognak változni és szeretni fognak. A gyerekekkel ellentétben a felnőttek már meg tudnak szabadulni ettől az illúziótól, ami jótékony hatással lesz saját egészségükre és leszármazottaikra”

“Egy megkínzott gyerek maga is kínzóvá lesz és kegyetlen szülővé, hacsak gyerekkorában nem talált egy segítő tanút, valakit, aki mellett biztonságban érezhette magát, aki szerette, óvta, tisztelte, és e tapasztalatoknak köszönhetően megtanulhatta, milyen lehet a szeretet. Az ilyen gyerek nem lesz zsarnok: képes lesz tisztelni másokat és együtt érezni velük. (…)

Ha meg tudjuk érteni, hogyan működik az erőszak körforgása, tudásunkat meg tudjuk osztani másokkal, és együtt tudunk működni az erőszak megfékezésében. De ha azt hisszük, hogy az emberek olyan génekkel születnek, amelyek gonosszá teszik őket, nem tudunk semmit sem megváltoztatni. (…) Az emberek szívesen tekintik az emberi kegyetlenséget rejtélynek és veleszületett tulajdonságnak. És egyes ideológiák elég jók arra, hogy eltakarják a kegyetlenség tényleges okait. (…) Az úgynevezett „nevelési” célzatú erőszak és a mai „politikai” életünkben fellelhető atrocitások közötti kapcsolatokat már annyian tartják nyilvánvalónak, hogy nem lehet örökké elhallgattatni őket. Egyszer majd mindenki tudni fogja, hogy az emberi kegyetlenség nem veleszületett, hanem a gyermekkorban alakul ki, ott tanulja meg az egyén. Aki érzéketlenné vált a saját szenvedéseire, az érzéketlen lesz nemcsak saját örömeire is, de mások örömeire és mások szenvedéseire is: ezért hagy másokat is szenvedni.”

Az erőszak az igazi érzelmeinktől való elvágásban gyökerezik.
“Az első parancsolatnak így kellene hangoznia: „Tiszteld gyermekeidet, hogy később ne kelljen önmagukon belül védőfalakat építeniük a régi fájdalom ellen, és ne kelljen olyan rettenetes fegyverekkel védeniük magukat fantom ellenségekkel szemben, amelyek elpusztíthatják a világot.”

Mindaddig, míg nem vállaljuk a felelősséget és nem vesszük saját kezünkbe életünk irányítását, nem fog semmi változni. “A tagadás nemcsak ismétlésre ösztökél, hanem rengeteg energiát is felemészt. A következmények: betegségek, étkezési rendellenességek, drogfüggõség.”

A GYÓGYULÁS EGYETLEN, NEM KÖNNYŰ, DE ATOMBIZTOS ÚTJA

Elveszett gyerekkorunkat nem kaphatjuk vissza, a múltat nem változtathatjuk meg, de saját magunkat igen. A gyerekkori negatív élményekkel való szembenézés nagyon nehéz és nagy bátorság kell hozzá. Ez fájdalmas, és hosszadalmas, kemény pszichoterápiás munkát igényel, de elképzelhetetlenül gyümölcsöző: szisztematikus önismereti erőfeszítéseink eredményeképpen fokozatosan kiszabadulhatunk a gyerekkorunk “láthatatlan, de mégis oly rémületes” fogságából, és a visszaszerzett (vagy inkább soha nem tapasztalt) valóságunkat (pl. a korábban szégyenként és bűntudatként jelentkező érzelmeinket) integrálva képesek leszünk békében élni, felvállalva tökéletlenségünket, sebezhetőségünket, és felszabadultan, önazonosan, együttérzően és produktívan élvezni az életet, kiteljesíteni önmagunkat.

Ebbe az önismereti munkába azért nagyon nehéz belekezdeni, mert egyrészt nem tudjuk, nem tudatosul, hogy szükség lenne rá – és azt sem, hogy VAN segítség. Másrészt a dolog paradoxona, hogy pontosan azokkal az érzelmekkel történő őszinte szembenézés segít csak, amelyektől az illető a legjobban menekül, mert halálosan fél az érzelmek intenzitásától és a feltörő fájdalomtól. Ha viszont a szenvedésnyomás hatására mégis képes beleugrani ebbe a ködös ismeretlenbe, ebbe az örvénybe, és elindulni az önismereti úton, akkor hamarosan a saját bőrén és életén tapasztalhatja, hogy minél jobban át meri és tudja élni ezeket az elnyomott korai érzéseket (fájdalmakat, tehetetlen dühöt, kétségbeesést, lázadást, stb), annál erősebbnek, igazabbnak és koherensebbnek fogja magát érezni. A folyamatban megtapasztalja, hogy a fájdalom nagy, de nem elviselhetetlen. És hogy az  átmeneti szenvedés nyomában tartós és végleges felszabadultság és megkönnyebbülés érkezik. Nekem erről mindig az örvény metaforája jut eszembe: félelmetes és lehúz, de ha elég bátrak vagyunk engedni magunkat a mélybe húzni a fájdalmaink mély átélése által, annyira elkeskenyedik az örvénytölcsér alja, hogy könnyedén ki tudunk úszni belőle. De csak ott lent van erre lehetőség. Ha a víz felszínén pánikba esve próbálkozunk ellenállni és kimenekülni, nem fog sikerülni…
Mert “a gyerekkori érzések feléledése és tudatossá válása nem öl, hanem szabaddá tesz. Minél inkább megengedjük magunknak ezeket a korai érzéseket és minél inkább át is tudjuk azokat élni, annál erősebbnek és koherensebbnek érezzük magunkat.” Ami viszont valóban öl, az azoknak az érzelmeknek az elhárítása, amelyek révén a tudatos élmény fellebbentené a fátylat az igazságról. Az autentikus érzelmek elfojtása vakká és beteggé teszi az embert.

És sokszor nem elég az az intellektuális belátás, amit segítő könyvek, cikkek, jótanácsok képesek nyújtani. Egy segítő könyv befolyásolhatja a gondolkodást és a hozzáállást, lehet szemfelnyitó, hitelesítő, validáló és funkcionálhat “tanúként”, Alice Miller könyvei is pont ilyenek. (Ezért írok épp az egyikről.) De amikor tudja valaki, hogy ilyen és olyan múltbeli események, traumák miatt vannak jelenleg problémái, de ezeket a problémákat ennek ellenére sem képes megoldani, akkor a kognitív intellektualizálás megnyugtató tüneti kezelése helyett mélyebbre kell ásni: venni kell a bátorságot, és elszánni magunkat a saját személyes, addig letagadott igazságunk érzelmi felkutatására és tudatosítására.
“Azok az emberek, akik teljes mértékben tudni akarják az igazságukat, meg tudják ezt tenni. És én azt gondolom, hogy ezek az individuumok fogják megváltoztatni a világot. Nem lesznek „hősök”, egészen szerény emberek lesznek, de érzelmi becsületességük egyszer majd kétségkívül le fogja rombolni a tudatlanság, tagadás és erőszak falát. A fájdalom, hogy nem szerettek, csak egy érzés, és az érzés sohasem destruktív, ha arra a személyre irányul, aki a fájdalmat okozta. Még a gyűlölet sem destruktív mindaddig, amíg tudatos és nem másra irányított. De nagyon destruktív, sőt nagyon veszélyes is lehet az ember és mások számára, ha letagadják és bűnbakokra irányítják át.”

“A depresszió a seb közelébe vezet, de csak a hiány – a sorsdöntő időszak hiányának– meggyászolása vezet valódi sebgyógyuláshoz.” Ez hosszabb időt is igénybe vehet, de megéri: a saját érzelmeinkkel való konfrontálódás óriási megkönnyebbülést és változásokat hozhat. „A tapasztalat arra tanít bennünket, hogy csupán egyetlen tartós fegyverünk van az elme betegségei ellen: a gyermekkorunk egyéni és egyedi történetében rejlő igazság érzelmekkel teli felfedezése és elfogadása.”

Azok, akik hatékonyan konfrontálódnak saját érzelmeikkel, teljesebb életet képesek élni, mint az illúzióik és elnyomott érzelmeik világában élők. Nem süllyednek bele a saját szégyenükbe, a lenézésbe, gyűlöletbe vagy a(z ön)destruktív viselkedésekbe. Ehelyett életükben először képesek lesznek elfogadni a saját érzelmeiket. Megengedik maguknak, hogy szeressenek, gyűlöljenek, sírjanak, nevessenek, haragudjanak, irigykedjenek vagy bárhogy máshogy érezzenek – ahelyett, hogy helytelenítenék, ignorálnák, lenéznék és megpróbálnák elnyomni ezeket az érzelmeket.

ÖSSZTÁRSADALMI HASZON

Amikor a pszichoterápiás kliensek szembenéznek saját gyerekkori elnyomott érzelmeikkel, traumáikkal, és meggyászolják elvesztett/sosemvolt énjüket, soha meg nem tapasztalt lehetőségeiket, gyakran megfogalmazzák, hogy milyen felszabadító érzés, hogy “végre önmaguk lehetnek”. És nem nehéz elképzelni, hogy ennek természetesen pozitív hatásai vannak párkapcsolatukra, gyerekeikre, családjukra, munkájukra is – sőt, az egész társadalomra nézve. Amikor valaki megengedi magának, hogy ítélkezés és szégyenkezés nélkül “önmaga” lehessen, akkor ugyanezt meg fogja engedni másoknak is: a partnerének, gyerekeinek és bárki másnak. Tehát megtalálni igazi lényünket és együttérzéssel fordulni a valódi belső önmagunkhoz a legfontosabb dolog, amit magukért és másokért is tehetünk. Azok, akik igazi önmagukká válnak, együttérzőbbé, őszintébbé, jobbá tehetik a világot.

“A demokrácia jövője az egyénnek ettől a lépésétől függ. Mindaddig hiábavaló a szeretetre és az értelemre hivatkozni, amíg az érzelmek tisztázására nincs mód. A gyűlölet ellen nem lehet érvekkel harcolni, az eredetét kell megtalálni, s olyan eszközt kell alkalmazni, mely lehetővé teszi a gyűlölet feloldását.

Az erős érzelmek élménye nemcsak azért felszabadító, mert a gyermekkor óta megfeszült test “megkönnyebbülhet”, hanem mindenekelőtt azért, mert ezek az élmények nyitják rá a szemünket, szabadítanak meg illúzióinktól: visszaadják elfojtott emlékezetünket, és gyakorta megszüntetik tüneteinket. (…) Amikor végül a haragot megéljük és jogosnak tartjuk, akkor az fel is oldódik. Csak akkor kerül megint előtérbe, éspedig jogosan, mikor ismét okunk van rá.

Ám a jogosulatlan, az ártatlan emberre irányuló gyűlölet végtelen, sosem nyugszik. (…) Romboló, mert a rombolás elfojtott történetéből ered, amelynek kínjait a testi emlékezés teljes egészében megőrizte. Megmérgezi a lelket, felfalja a mentális emlékezést, és nemcsak a belátásra és az átérzésre való képességet, hanem a megértést is alapjaiban pusztítja el.”
Ezért lenne kulcsfontosságú minden segítő foglalkozású számára a saját történetének megismerése, traumáinak feldolgozása: akik ugyanis saját traumáikat nem dolgozták fel, azok – az ilyen szülőhöz hasonlóan ugyanúgy – akadályozhatják vagy meggátolhatják páciensüket a javulásban, mert vagy intellektualizálásra késztetik őt, vagy áttételi (hamis) javulásra.

“Azok, akik készek saját történetüket kiásni a feledés homályából, más embereket is bátorítani fognak, hogy tegyék meg ezt a lépést.”

A változás szakaszait egyfajta spirálnak képzelhetjük el, a különböző szakaszokon át nem egyenesen vezet az út, megcsúszások, előzőszakaszokba való visszalépések tarkítják. A megcsúszás, visszaesés tehát a folyamat része, nem kudarc, hanem a változtatáshoz szükséges folyamat egyik állomása.

A felépülés egy fejlődési folyamat, melynek része lehet a visszacsúszás, visszaesés. Azonban a visszacsúszás, visszaesés nem jelenti azt, hogy az illető „visszamegy a kályhához.” A visszaesők szinte kivétel nélkül mégis ezt gondolják. Két vagy tizenkét év józanság után a visszaeső azt hiszi, ismét a mélypontra került. Ez azonban téves következtetés és hátráltatja a visszaesésből való felépülést. Sok visszaeső azt mondja magának: Mi értelme az egésznek? Megpróbáltam és nem működött. Egyszerűbb, ha feladom a küzdelmet.

A fájdalom ellenére a visszaesés nem jelent visszazuhanást a józanodás kezdetéhez. A visszaesésig elért fejlődést nem lehet letagadni. A visszaeső függőnek arról a pontról kell újra elindulnia, amelyet addigra elért, csak éppen – mint a járdán rejtőzködő csúszós helyek esetében – jobban oda kell figyelnie azokra a dolgokra, amelyek visszaesést okozhatnak.

Fontos megkülönböztetnünk a visszacsúszást és a visszaesést. Marlatt és munkatársai vizsgálatai szerint nem maga a szerhasználat a probléma, el kell különíteni e két fogalmat, a megcsúszás a kezdeti szerhasználat, míg a teljes, korábbi szerhasználat, a működés visszarendeződése a visszaesés.
A megcsúszás nem kudarc, hanem a változás folyamatának természetes része, a cél az, hogy felismerjük azokat a helyzeteket ahol a megcsúszás előfordulhat, illetve megtanuljuk kezelni, hogy ne alakuljon visszaeséssé.

A függőségből való igazi felépülés több, mint puszta absztinencia. A beteg gondolkodás elhagyását és az egészséges gondolkodás elsajátítását jelenti. Mivel a függőség az érzékelést is eltorzítja, csak egy jelentős esemény vagy eseménysor késztetheti a függőt arra, hogy valóságfelfogása érvényességét megkérdőjelezze.
Az eseményt vagy eseményeket, amelyek ezt az áttörést kiváltják, mélypont-élménynek is nevezzük.

A mélypont nem más, mint az érzékelés, a valóságlátás megváltozása, amikor már az absztinencia és nem a szerhasználat tűnik a kisebb rossznak.
Ha az absztinencia elérése után bármikor, akár sok év elteltével, ismét az absztinencia tűnik fájdalmasabbnak a függő számára, visszaesés következik be.
Az absztinencia ajándékainak megtapasztalása szintén alakítja a függő valóságérzékelését. Amikor az absztinencia gyümölcsei elkezdik felülírni a tudatmódosító kémiai szerek „gyümölcseit”, megváltozhat a függő azzal kapcsolatos felfogása, mi jelent nagyobb és mi kisebb fájdalmat. Ha találkozik józanul élő emberekkel és azt látja, hogy ők boldogok és eredményesek, az absztinencia ajándékai nyilvánvalókká válnak a számára.

A visszaesésre hajlamosító nagy kockázatú helyzetek (az előfordulás sorrendjében):
–    Negatív érzelmi állapotok (frusztráció, düh, szorongás, depresszió, unalom)
–    Interperszonális konfliktusok (párkapcsolat, házasság, barátság, munkahely)
–    Szociális nyomás (szóbeli ráhatás, vagy jelenlét aktív szerhasználók között)

A felépülés: új készségek, megküzdések elsajátítása, megszilárdítása, ezen helyzetek átdolgozása.

A visszaesés a szerhasználathoz vezető folyamat, nem pedig a végeredmény. A visszaesés sosem a konkrét szerhasználattal kezdődik, az már egy korábban elindult folyamat eredménye.

Martin Seligman az 1960-as években a depresszió kutatása során fogalmazta meg a tanult tehetetlenség elméletét. Az elmélet alapját azok az állatkísérletek szolgáltatták, melyeket kutyákkal végeztek. A kutyák kiszámíthatatlan időközönként áramütést kaptak úgy, hogy elzártak előlük minden menekülési útvonalat. Ezt követően azt tapasztalták, hogy a kutyák már akkor sem próbáltak elmenekülni az áramütés elől, ha megnyitották számukra a menekülési útvonalat. Seligman ebből azt a következtetést vonta le, hogy a korábban őket ért fájdalmas, elkerülhetetlen és kiszámíthatatlan ingerek miatt ezek a kutyák azt tanulták meg, hogy semmit nem tehetnek az őket érő negatív hatások elkerülése, kivédése érdekében, ezért akkor is passzívan viselkedtek, amikor valójában lett volna lehetőségük a későbbi áramütések megelőzésére.

beit-mirkahat.com

Ezt a jelenséget a későbbiek során számos más állatfajnál is kimutatták, és emberekkel is végeztek ilyen jellegű kísérletet (nem áramütéssel, hanem kellemetlen zajjal), akiknél ugyanúgy megfigyelhető volt ez a jelenség. Ilyenkor az ember rossz (átvett) minták vagy rossz tapasztalatok miatt úgy érzi, ő nem tehet semmit a saját helyzetének javításáért. Elég néhány kudarc, néhány váratlan vagy szokatlan nehézség, ahol nem működnek a korábbi stratégiák, amelyekben összeomlik a magunkról alkotott képünk, és az arra hajlamos embereknél kialakulhat a tanult tehetetlenség. Főleg, ha valaki a szüleitől is azt látta, hogy nem igazán küzdenek önmagukért, a családért, hanem belesüppednek egy rossz helyzetbe, mondván, hogy nem az ő kezükben van az irányítás.

Ez a gondolkodási rendszer nagyon káros hatást gyakorol a mi életvitelünkre is: ha eluralkodik rajtunk, akkor elveszíthetjük az életörömre és az önmegvalósításra való képességünket, céljainkat és motivációinkat. Mivel önmagunkban nem hiszünk, kívülről várjuk a megváltást, így kiszolgáltatottá válhatunk. Ezek alapján tehát talán már mondani sem kell: a tanult tehetetlenség a szorongás és a depresszió egyik melegágya.

A tanult tehetetlenség kialakulásában fontos szerepet játszanak a kudarcok, amelyek során az addig bevált megküzdési technikáink nem válnak be, és így az önmagunkról alkotott képünk megrendül. A fenyegetettség érzése olyan negatív állapotba taszíthat bennünket, hogy fokozottan inkább a negatív gondolatainkra koncentrálunk, és fizikai-lelki-idegi tartásunk meggyengül. Próbáljuk fenntartani a kontrollt, de azt tapasztaljuk, hogy nem lehet. A kontrollhiány ismételt tapasztalása tanult tehetetlenséghez vezet. Ha valamire nincs befolyásunk, később már nem is próbálkozunk, pedig lehet, hogy a körülmények időközben megváltoztak. Ebből erednek az olyan gondolatok, mint pl. „Nem vagyok ura az életemnek”, „Nem tudok változtatni”, „Nem tudok boldog lenni”, „Nem tudok célokat kitűzni”, „Majd XY segít rajtam” avagy „XY tehet az összes nyavalyámról”.

Ugyanakkor a tanult tehetetlenségnek előnyei is vannak. Valószínű, hogy amikor egy állat vagy ember egy reménytelennek látszó helyzetben feladja a küzdelmet, értékes energiákat spórol meg, elkerüli a felesleges küzdelmet, és így életben maradhat. Pl. egy magára hagyott csecsemő is tovább életben maradhat, ha nem fecsérli az energiáját állandó sírásra, mocorgásra, és ha rátalálnak, még segíthetnek rajta. Vagy a gyengébb fél egy küzdelemben, ha feladja a harcot, akár meg is menekülhet, mert a másik már győztesnek érzi magát.

A tanult tehetetlenség (és a depresszió is) arra teremt lehetőséget, hogy visszavonuljunk, takarékoskodjunk az életenergiánkkal, átalakítsuk az életünk rendszerét, új megküzdési stratégiákat alakítsunk ki, és új kapcsolatokat szerezzünk. A nehéz helyzetek sokszor figyelmeztetések arra, hogy radikálisan meg kell változtatnunk a saját gondolkodásunkat és az életünk kereteit. Gond akkor van, ha nem vesszük észre, hogy mikor kell ebből a „bebábozódott” állapotból kijönni, és nem tesszük meg a szükséges lépéseket.

A tanult tehetetlenséget fenntartó tényezők:

1. Az életmód, amin nem akarunk (azt hisszük, hogy nem tudunk) változtatni. Állandó negatív környezet, szociális hatások, mozgáshiány, ártalmas étrend, káros szenvedélyek stb.

2. Rágódás a problémákon, jajgatás, túlzott befelé figyelés, önelemzés, különös tekintettel a negatív jelenségekre, beszűkülés.

3. Hajlamok, bizonyos személyiségjegyek, tulajdonságok, amelyek elősegítik a tanult tehetetlenséget, passzivitás, sodródás, szorongás, gátlások.

4. Mutogatás másokra, bűnbakok keresése, az a meggyőződés, hogy eleve el van rontva az életünk, mert valaki elrontotta, ezzel már nem lehet mit tenni. Ezzel rendszerint együtt jár az is, hogy a megváltást, a pozitív fordulatokat és a segítséget is másoktól várjuk.

5. Csodavárás, pl. a lottóötösről való ábrándozás, elérhetetlen vágyak reális célok helyett – és ennek az érmének a túloldala: az „átok” (valaki megátkozott, ezért vagyok ilyen szerencsétlen).

Ahhoz, hogy túllépjünk a tanult tehetetlenség állapotán, felül kell emelkednünk a megszokott gondolkodási és cselekvési rendszeren, gyakran az egész hitrendszerünkön. Felül kell bírálnunk, hogy még mindig nem tehetünk-e semmit magunkért, vagy időközben felbukkantak-e új lehetőségeink. Majdhogynem a kívülálló szeméből kell magunkra néznünk.

Ne vegyük késznek ezt a struktúrát és ezt a modellt, akkor sem, ha a szüleink is ilyenek voltak! Ez nem egy kikerülhetetlen átok, hanem olyasvalami, amin rugalmasan alakítani lehet. Túl lehet élni a származásunkat és a régi rossz gondolkodási mintáinkat, újjá lehet születni, némi elszántsággal és bátorsággal. Ehhez a felülemelkedéshez persze reális szemlélet, önismeret (és bizonyos esetekben némi külső segítség) is kell, és elkerülhetetlen, hogy megtanuljunk felelősséget vállalni a saját életünkért.

Egy férfi a járda peremére kuporodva épp injekciót döf a karjába. A kapualjban heverő lányról nem tudjuk eldönteni, hogy él-e még. Máté doktor 12 éven át dolgozott itt, és állítja, hogy egyetlen heroinfüggő nővel sem találkozott, akit ne molesztáltak volna gyerekkorában schweiz-libido.com/. Szerinte nem az a kérdés, miért lesz valaki függő, hanem hogy miért nem lehetett boldog gyermekkora – és miért kell emiatt egész életében szenvednie.

2016-BAN KÖZEL 60 EZER EMBER HALT MEG AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN KÁBÍTÓSZER TÚLADAGOLÁSBAN – MÉG SOHA NEM EMELKEDETT ENNYIVEL A KÁBÍTÓSZERHEZ KÖTHETŐ HALÁLESETEK SZÁMA. LASSAN TÍZ ÉVE JELENT MEG A FÜGGŐSÉGRŐL SZÓLÓ HATSZÁZ OLDALAS ALAPMŰVE, A SÓVÁRGÁS DÉMONA, EBBEN KITÁGÍTOTTA A FÜGGŐSÉG DEFINÍCIÓJÁT, ÉS SAJÁT KOMOLYZENEI LEMEZFÜGGÉSÉNEK AGYI HÁTTERÉT UGYANÚGY ANALIZÁLTA, MINT A HEROINFÜGGŐK ELMEÁLLAPOTÁT.

Aki a függőséggel foglalkozik, az emberiség legsötétebb ingereit ismeri meg. És ha körbenézünk, ezeknek az ingereknek a hatása pusztító. A fenti szám csak a listázott kábítószerek túladagolását mutatja, az alkohol és más függőségek okozta halálesetek nincsenek benne. Csak az Egyesült Államokban a cigaretta évente közel félmillió ember halálát okozza. Szintén súlyos, sőt életveszélyes szerfüggőség, hiába legális, sőt, orvosi szempontból károsabb és halálosabb függőséget okoz, mint a heroin. Éppen ezért teljesen önkényes, hogy a cigarettát és az alkoholt elfogadjuk, noha mindenütt – Magyarországon is – több életet tesz tönkre, mint a heroin. Ehhez képest a heroinistákat erkölcsileg elítéljük és megbüntetjük, holott éppen ők azok, akik a legtöbbet szenvedtek gyermekkorukban. Vagyis a szenvedést még több szenvedéssel sújtjuk. És itt az eredmény: minden évben hússzor annyi ember hal meg kábítószer túladagolásban, mint 2001. szeptember 11-én az ikertornyokban.

HOGYAN LEHETNE MÁSKÉNT?

Ha olyan mentális betegségeket vagy függőségeket vizsgálunk, amelyeknek biológiai gyökereik vannak, a modern pszichiátria kifejezetten biológiai válaszokat kínál: „Tegyük rendbe az agyat orvosságokkal!” Csak azt nem vesszük figyelembe, hogy az agy biológiáját is a kisgyermekkori élmények határozzák meg. Tehát amikor a felnőtt biológiáját vizsgáljuk, valójában a gyerekkorát kellene megvizsgálnunk. A pszichiáterek többsége nem hajlandó elfogadni ezt a felfogást. Azt gondolják, hogy a függőség döntés kérdése, tehát az ember elhatározza, hogy ő márpedig kábítószeres akar lenni. Ebből pedig az következik, hogy az ilyen emberek hülyék, sőt bűnösök. A másik elterjedt vélekedés pedig az, hogy a függőség öröklött, azaz genetikai betegségről van szó. Egyik sem igaz. Se nem örökölték, se nem választották.

HANEM?

A gyermekkori traumák úgy alakították a függő emberek agyát és lelkét, hogy szükségük lesz a függőségre. Ezt bizonyítják a kutatások, melyek során az agy opiátapparátusát és dopaminrendszerét, a nucleus accumbens nevű agyi központot, illetve az agytörzs hídnak nevezett részének elülső régióját tanulmányozták.

EZ A LAIKUS OLVASÓK SZÁMÁRA TALÁN KISSÉ NEHEZEN LESZ KÖVETHETŐ…

Akkor mondok mást: lassan fél évszázada kezdődtek az úgynevezett „idegen helyzet” (strange situation) kísérletek. Az alaphelyzet: anya és kisgyereke ül a szobában. Némelyik anya szeretetteljes, nyugodt, odaadó, tehát „jelen van”. Más anyák – máris hozzáteszem: gyermekkori élményeiktől függően – kevésbé megbízhatóak: olykor szeretetteljesek, máskor ingerültek, olykor jelen vannak, máskor érzelmileg másutt járnak. A kísérlet úgy zajlik, hogy egyszer csak belép egy idegen, az anya pedig kimegy. Amikor kis idő elteltével visszatér a szobába, azok a gyermekek, akik biztonságosan kötődnek, elindulnak az anyjuk felé, rámosolyognak, megölelik és megnyugszanak, hiszen érzik és tudják: minden rendben.
Más gyerekek szintén elindulnak az anyjuk felé, aki viszont képtelen megnyugtatni és meggyőzni őket arról, hogy biztonságban vannak, ugyanis az anya más minőségben van jelen…
A harmadik csoportba tartozó gyerekek pedig már oda se mennek az anyjukhoz, mert fel sem merül bennük, hogy tőle várjanak megnyugvást. Mindez a kötődés minőségétől függ. Rémítő, de tény, hogy az ilyen szituációk alapján megjósolható, miként teljesít később a gyerek az iskolában, és milyen lesz a párkapcsolata húsz évvel később. Ezek a korai sémák, mintázatok alakítják ki a gyermek érzelmi berendezkedését, és felnőttkorában is ezek lesznek a viselkedés legfőbb mozgatórugói. Nem csak a gyermek érzelmi apparátusára, az agy neurobiológiájára, fiziológiájára is jelentős hatással vannak. Részben ezeken a korai élményeken múlik, hogy bizonyos, igen fontos vegyületekből mennyi képződik az agyban. Nem csak pszichénk, neurofiziológiánk is a gyermekkorban alakul ki.

NEM TÚL JÓL HÍR, DE TALÁN JOBB, MINT HA GENETIKAI OK ÁLLNA A HÁTTÉRBEN.

Nemrég jött egy levél, a legnagyobb elismerés, amit valaha kaptam: „Kedves Dr. Máté, szeretném megköszönni Önnek, hogy megírta A sóvárgás démonát. A férjemnek súlyos függőségi problémái vannak, de már közel húsz éve tiszta. A múltja miatt nem akart gyereket, attól félt, hogy továbbadja a függőség génjét. Mindketten olvastuk a könyvét, és ő teljesen magára ismert benne, főleg a gyerekkorára. Rájött, hogy lehet más oka is a függőségeinek, és így belement, hogy gyermeket vállaljunk. Most, 45 és 46 évesen, 15 év házasság után egy 3 hónapos baba büszke szülei vagyunk. Az Ön könyve nélkül a gyönyörű kislányunk most nem lehetne velünk. Köszönöm!”

GYAKRAN KAP ILYEN LEVELEKET?

Azt szokták írni, hogy megmentettem az életüket. De hogy miattam született meg valaki, ilyet még nem írtak nekem. Abból, amit én 73 esztendővel ezelőtt elszenvedtem, egy új élet fogant. Már ezért megérte…

MENJÜNK HÁT VISSZA 1944-BE, AZ ÖN SZÜLETÉSÉNEK ÉVÉBE ÉS HELYSZÍNÉRE, BUDAPESTRE!

Hogy mi történt velünk, arról anyám nem beszélt. Csak annyit tudtam, hogy utáltam a tej fölét, mire anyám mindig úgy reagált: „Bezzeg a koncentrációs táborban a gyerekek nagyon örültek volna neki!” Még az ötvenes években is úgy tekintett rám, mint egy éhező babára… Hat-nyolc éves koromban szabályosan lenyomta a torkomon az ételt. Gyűlöltem a töltött karalábét is, egyszer ki is okádtam, de anyám kényszerített, hogy egyem meg, amit kihánytam. Még akkor is abban a tévképzetben élt, hogy a gyerekének nincs mit ennie – ezt az iszonyatot élte újra. Ezt leszámítva kiegyensúlyozott, szeretetteljes gyerekkorra emlékszem.

EZEK UTÁN EZT NEHÉZ ELHINNI.

Megértem. Sok emberrel találkozom, aki állítja, hogy boldog gyerekkora volt. Beszélgetünk három percet, és kiderül: korántsem volt boldog a gyermekkoruk. Ha belegondolok… én 13 éves koromig minden este bepisiltem az ágyamban. Anyám elvitt egy pszichológushoz, aki azt mondta: „Asszonyom, ha csak ennyi baja van a fiának azok után, ami csecsemőkorában történt, akkor örüljön neki!”

BÖLCS ORVOS LEHETETT.

Volt fürdőkádunk, de meleg víz csak akkor volt, ha hoztunk fát a pincéből, és tüzet raktunk. Ám erre reggelente nem maradt idő. Így aztán bűzlöttem a pisitől. Az osztálytársaim „pisaszagú”-nak hívtak. Ha elképzelem, hogy egy érzékeny gyereket ez hogyan érint… Csakhogy én nem emlékszem fájdalomra, ami azt jelenti, hogy elfogadtam a helyzetet. A szüleimnek sem panaszkodtam, ez pedig azt jelenti, hogy védtem őket. Tehát attól, hogy valaki boldog gyerekkorra emlékszik, még közel sem biztos, hogy nem élt át sok fájdalmat, amivel előbb-utóbb meg kell birkóznia.

HOGYAN TUDTA MEG, HOGY MI TÖRTÉNT 1944–1945-BEN A CSALÁDJÁVAL?

Volt egy könyvespolc a Hungária körúti lakásunkban, a legfelső polcán sorakoztak azok a könyvek, amelyektől a szüleim távol akartak tartani. Tíz- vagy tizenegy évesen fölálltam egy székre, és levettem egy könyvet a koncentrációs táborokról. Azt akkor már tudtam, hogy a nagyszüleim Auschwitzban haltak meg, de sejtelmem sem volt, hogy milyen körülmények között. A könyvben voltak fényképek is, ezeket látva döbbentem rá, hogy valami fertelmes dolog történt a családommal. És kérdezősködni kezdtem. Anyám azonban nem szívesen beszélt. Ma már értem, miért: alig több mint tíz év telt el a háború óta, akkor még nagyon közeli volt az egész. Anyám „bezárkózott”, ugyanúgy, mint a nagynéném, aki negyvenkilósan jött vissza Auschwitzból. Így csak felnőttként jöttem rá, mi történt.

HOGYAN DERÜLTEK KI A RÉSZLETEK?

Bizonyos érzelmi traumáim évtizedekig rejtve maradtak. Egyszer egy pszichedelikus terápiára például vinnem kellett magammal egy képet a gyerekkoromból. A fotón pár hónapos vagyok, anyám a karjában tart, a kabátján sárga csillag, én pedig szinte leírhatatlan fájdalommal nézek a fényképezőgép optikájába. Azon a bizonyos terápián egyszer csak azt mondta a kollégám: „Engedd ki!” Mire én megkérdeztem: „Mégis, mit engedjek ki?” Ám még mielőtt befejezhettem volna a mondatot, remegni és sírni kezdtem, nem bírtam abbahagyni húsz percen át. 70 éves voltam, amikor kirobbant belőlem. Évtizedeken át cipeltem magammal, és azt sem tudtam, hogy mit… Anyám a születésem után naplót kezdett írni. Már Kanadában éltünk, amikor megmutatta nekem. Valahányszor a kezembe vettem a naplót, olyan álmosság tört rám, hogy majd elájultam. Nem tudtam, hogy miért, de egyszerűen képtelen voltam elolvasni, pedig a saját születésemről szólt, és évtizedeken át ott volt a dolgozószobámban. Olyan fájdalmas érzelmeket hozott föl bennem, amelyeket nem bírtam elviselni. Erről persze akkor még fogalmam sem volt. Már élete vége felé megkértem anyámat, hogy olvassa föl a naplóját, és felvettem diktafonra.

AZ ÉDESANYJÁNAK VOLT VALAMI CÉLJA EZZEL A NAPLÓVAL?

Tíznapos voltam, amikor az első bejegyzést írta. Az is benne van, hogy miért kezdett bele: hogy ha felnövök, pontosan ismerjem az első éveim történéseit. Zsidó kórházban születtem, anyám nem volt ébren, amikor a világra jöttem. Talán fogóval húztak ki? Valószínű, hisz elaltatták. Valamiért erről sem kérdeztem őt soha, de el tudom képzelni, hogy nem volt könnyű szülés. Számomra az a legérdekesebb, hogy sokszor elolvastam, amit erről írt, mégis mindig meglepődöm, hogy nem volt magánál, amikor 1944 januárjában megszült engem. Egyszerűen elfelejtem ezt a részt; valami küzd bennem az ellen, hogy elfogadjam.

OTT VOLT TEHÁT AZ ÉDESANYJA ÉS ZSIDÓNAK SZÜLETETT 2 HÓNAPOS GYERMEKE, PILLANATOKKAL AZUTÁN, HOGY A NÁCIK MEGSZÁLLTÁK MAGYARORSZÁGOT.

Igen. Azokban a napokban anyám felhívta a gyerekorvost, hogy jöjjön és vizsgáljon meg, mert egyfolytában sírok. Az orvos mondta, hogy jön, de anyámnak tudnia kell, hogy az összes zsidó baba sír a városban. Mit tudtam én akkor a németekről, a fasizmusról, Hitlerről? Nyolchetesen anyám stresszét, szomorúságát, félelmét éreztem, arra reagáltam. A kisbaba a szülők érzelmi világán keresztül tapasztalja meg a világot. Én anyám rettegését szívtam magamba, ez volt az én világom. Nem csak az enyém, sok millió más gyereké, német meg orosz gyerekeké is. Ebből a történetből is világosan kiderül, milyen fontos a kisgyermeknek a szülő nyugalma és boldogsága, milyen mély nyomot hagy a lelkén és a természetén, ha ez hiányzik.

A FIGYELEMZAVARRÓL SZÓLÓ KÖNYVÉBEN, A SZÉTSZÓRT ELMÉKBEN ARRÓL IS ÍR, HOGY AZ ÉLETTANI ÖSSZEKAPCSOLÓDÁS NEM SZŰNIK MEG A SZÜLETÉS PILLANATÁVAL, SŐT A FELNŐTTÉ VÁLÁSSAL SEM.

A nagyszüleimet Kassáról június elején deportálták Auschwitzba. Azon a napon, amikor megölték őket, anyámnak elapadt a teje. Persze nem tudhatta, mi történt, de a lelke valahogy mégiscsak tudta. Amikor az apám haldoklott, mi, gyerekek felváltva nála töltöttük az éjszakákat. Egyik éjjel, hajnali kettőkor fölhívott az idősebbik öcsém, hogy úgy érzi, apánk meghalt. Fölébresztettük a kisebbik öcsémet, bementünk apánkhoz, de akkor már nem élt. Tudományosan nem tudom megmagyarázni, de ilyen dolgok gyakran megesnek. Van az embereknek egy tudat alatti tudásuk.

ANYATEJ HÍJÁN AZ ÉDESANYJA HOGYAN TUDTA TÁPLÁLNI A MEGSZÁLLÁS IDEJÉN?

A zsidók csak délután mehettek ki az utcára. Mire anyám odaért a boltba, a tej gyakran megromlott a nyári melegben. Állandóan éhes voltam és hasmenésem volt. Ami a legérdekesebb, hogy amikor a nagyobbik fiamnak, aki most 41 éves, egyéves korában egyszer enyhe hasmenése lett, elkezdtem bőgni. A feleségem nem értette, miért – nincs akkora baj, mondta. Ahogy néztem a fiamat, előtört az érzelmi memóriám. Az elmém nem emlékezett, de a testem igen. Ez azt is jól mutatja, hogyan vetítjük saját gyerekkorunk fájdalmait és szorongásait a gyerekeinkre, hogyan adja tovább a traumát egyik generáció a másiknak. Visszatérve Budapestre: a nagyszüleim már meghaltak, az apám munkaszolgálatos volt, az anyám egy svájci védett házban húzta meg magát velem. Nem volt mit ennünk, emberi ürülék bűzlött a padlón, elviselhetetlen volt a zsúfoltság, de legalább a nyilasok nem jöhettek be. Olyan rossz állapotban voltam, hogy anyám, aki szintén nagyon beteg volt, már attól tartott, nem élem túl ezeket a körülményeket. Az utcán találkozott egy keresztény nővel, aki egy barátjához jött látogatóba. Megkérte, vigyen el engem a rokonainkhoz, akik kicsit jobb viszonyok között bujkáltak. Kezébe nyomott egy vadidegennek. Négy héten át nem láttam az anyámat. A rokonainknál négy-öt család élt a lakásban, egy szobában volt csak fűtés, én pedig annyit sírtam – reklamáltam, miért nincs ott az anyám –, hogy a 6 és 9 éves unokatestvéreimnek át kellett vinniük a másik szobába, ahol nem volt fűtés, és ők tartottak melegen. Ez a történet mindig bántott és elkeserített. A kisbaba mindezt csak úgy élheti meg, hogy elhagyta az anyja. Egyévesen még nem fogja fel, hogy az anyja talán ezzel mentette meg az életét. Felnőttkoromban végig volt bennem egyfajta mély elhagyatottság érzés. De hogy miért, azt csak az érzelmi emlékezetem tudhatta. Akkoriban, amikor a könyveimet Magyarországon is kiadták, Budapest környékén egyszer elmentem egy ayahuasca szertartásra. (Ayahuasca: dél-amerikai növény, illetve a növény tudatmódosító hatású főzete, amelyet terápiás célokra is használnak – a szerzők.) Feküdtem a földön a magyar éjszakában, és ráébredtem, milyen nagy szeretet volt az anyám és a Világegyetem részéről, hogy így megmenekülhettem. Rájöttem, hogy engem nem elhagytak, hanem átöleltek – az anyám, a keresztény nő és az egész világ. Közel 70 éves voltam, mire ezt el tudtam fogadni.

AMIKOR VÉGRE ÚJRA LÁTHATTA AZ ÉDESANYJÁT, HOGYAN ZAJLOTT A TALÁLKOZÁS?

John Bowlby pszichiáter a kötődést kutatva megfigyelte, hogy amikor egy kisgyereket elválasztanak az anyjától, két lépcsőben reagál. Az első reakció a szorongás. Ez természetes, mert ha a gyerek nem látja az anyját, akkor félnie kell. Ha fél, akkor sír, és ha sír, akkor jön az anyja. A második reakció a depresszió. A gyerek föladja a harcot: „Nem jön az anyám, nem tudok élni.” Nem eszik és nem játszik, depressziós lesz. De aztán a természet azt mondja a gyereknek: „Élned kell, el kell fogadnod az emberi kapcsolatot, az ételt, az életet.” A gyerek tehát normálisan kezd viselkedni. De mi történik, amikor az anyja visszatér? A gyerek stressz-szintje nő, gyorsul a pulzusa, de rá se néz az anyjára, nem hajlandó kapcsolatba lépni vele. Nem azért, mert haragszik – ha haragudna, akkor kiabálna, de ez védelmi manőver, ami azt jelenti: „Rettenetesen fájt, hogy elhagytál, nem hagyom, hogy még egyszer ilyen nagy fájdalmat okozz, inkább nem is kapcsolódom hozzád.” Bowlby tanulmányát elolvasva megkérdeztem anyámtól: én hogyan reagáltam, amikor négy héttel később újra találkoztunk? „Úgy viselkedtél, mintha idegen lennék, napokig rám sem néztél.” Ez bizony egy életre beleéghet az ember elméjébe.

FELNŐTT ÉLETÉBEN HOZOTT VÁLTOZÁSOKAT EZ A FELISMERÉS?

Valaha, ha összevesztem a feleségemmel, annyira megbántódtam, hogy rá se tudtam nézni. Beszélni se akartam vele, elzárkóztam. Fájdalmas volt ez a ridegség, hiszen épp akkor nem voltam elérhető, amikor a legnagyobb szükség lett volna az érintkezésre, a beszélgetésre. Ugyanazt tettem a feleségemmel, amit az anyámmal annak idején. Minél többet jár az ember terápiára, minél jobban fölismeri és megérti ezeket a mintázatokat, a régi sémák annál kevésbé tudják irányítani. De akkor is előjönnek! Ha nem értünk egyet a feleségemmel vagy jön egy érzelmi hullámvölgy, máig azt mondja az elmém: „Nem tartozom ide.” Több mint 48 év házasság után is feljön ez a hülye gondolat, csak mert összevesztünk. De ma már észreveszem, így nem befolyásolja a viselkedésemet. Nem vagyok a foglya. Ezt nevezem „felszabadulás”-nak.

A TERÁPIA VEZETTE EL IDÁIG?

A sírkövemre ezt a mondatot szánom: „Sokkal több munka volt, mint gondoltam.” Rengeteget kell dolgoznunk azért, hogy szabadok lehessünk. A szerencsés keveseknek kevesebbet, a többségnek egy életen át.

SÍRFELIRATA VAN; ÉS ARS POETICÁJA?

Alice Miller pszichológus „A gyermekkor foglyai” című (nálunk A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása címmel megjelent) könyve arról szól, hogy a korai élmények miként határozzák meg a világ és saját magunk érzékelését, és miért cipeljük ezt egész életünkön át. Alig számít, mi történik később, mert ezt a tapasztalatot és világképet visszük tovább. Gyermekkorunk foglyai vagyunk. Orvosként, terapeutaként, íróként azon dolgozom, hogy kiszabadítsam az embereket a börtönből, ahova kisgyermekként kerültek.

MAJDNEM ELFELEJTETTÜK: EGY KORÁBBI DOKUMENTUMFILMÜNK, A DIKÁTOROK GYERMEKEI SZEREPLŐJE, A NÁCI BIRODALOM MÁSODIK EMBERÉNEK LESZÁRMAZOTTJA, BETTINA GÖRING ISMERETLENÜL IS ÜDVÖZLI.

Hermann Göring leszármazottja?

PONTOSAN. ÉS KÖSZÖNI, AMIT A MUNKÁJÁBÓL TANULHATOTT.

Ez hihetetlen! Milyen valószínűtlen, mégis milyen emberi, hogy annak az embernek a rokona üzen nekem, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy megöljön, amikor csecsemő voltam. Elvégre ő írta alá a zsidók megsemmisítéséről szóló úgynevezett „végső megoldás” tervét. De ebből az üzenetből az is látszik, hogy Bettina micsoda utat tett meg a gyógyulás útján. Mert képzeljék el, miféle negatív karmával kezdhette az életét! Ez a történet számomra arról szól, hogy még a legszörnyűbb emberi működési zavarok esetében is van esély a változásra.

ON THE SPOT: AZ ELLENSÉG GYERMEKEI – A SZERZŐK DOKUMENTUMFILM SOROZATÁT A DUNA TV VETÍTI SZERDA ESTÉNKÉNT. A MÁTÉ GÁBORRAL KÉSZÜLT EPIZÓD 2017. DECEMBER 6-ÁN KERÜL MŰSORRA 22.10-KOR.

Három nő. Mindhárman alkoholista szülők mellett nőttek fel. Hogyan léptek túl a nehéz gyerekkorukon? Hogyan tették túl magukat a bűntudaton? Hogyan szakítottak saját függőségeikkel? És mit jelent az a bizonyos dinoszaurusz? Nagy téma. Nagy interjú.

Kriszta (30) közgazdász egy nagy cégnél, a vőlegényével él. Apja alkoholfüggő. Jelenleg nem iszik, viszont gyógyszereket szed.

Bea (45) kozmetikusként dolgozik, két felnőtt fia van. Az édesanyja szenvedélybeteg. Akkor döntött úgy, hogy segítséget kér, amikor a nagyobbik fia különböző szereket kezdett el használni, kisebbik fiáról pedig tizennégy éves korában kiderült, hogy szerencsejáték-függő. Hét éve egyedül neveli őket.

Orsi (44) egy PR-cég vezető munkatársa. Két kiskamasz gyerekét neveli egyedül. Édesanyja alkoholbeteg, a mai napig iszik minden nap egy keveset. Orsinak két hosszabb kapcsolata volt, mindkettő szenvedélybetegekkel. Alkoholbeteg férjétől három éve vált el.

Kriszta hét éve, Bea kettő, Orsi másfél éve jár a Magadért Alapítvány, A „HELY” Hozzátartozói csoportjába.

A teljes interjút az alábbi linken érheted el:

http://www.nlcafe.hu/egeszseg/20171027/alkohol-fuggok-szenvedelybetegseg-csalad/

A felépülés, a változás szakaszokban zajlik, amelyekben az egyén motivációs állapota, a változásra való készenléte más és más.

https://pillen-pharm.com/xifax…pen/

A változás modellje (Prochaska- DiClemente)
A modell nem azzal foglalkozik, hogyan alakult ki az addikció, hanem azzal, hogy hogyan lehet belőle felépülni, a hangsúly az addikció folyamatán van.
Azt vizsgálja, hogy a szerhasználó/viselkedési függő egyén mennyire kész megváltoztatni problémás viselkedését.

A modell stádiumai:

1.    A változásra elszánás előtti állapot: Ebben a fázisban az egyén nem akar változni, élvezi a szerhasználatot/kényszeres viselkedést, ezek szubjektíve érzett előnyei meghaladják annak „költségeit”. Ellenállásban van, tagadja a problémát.

2.    Az elszánás szakasza: Egyre inkább tudatában van szerhasználata /kényszeres viselkedése testi, lelki, szociális költségeinek és a változás előnyeinek, de még ambivalens a változást illetően.

3.    Az előkészületi, döntésstádium: Az egyén előkészületeket tesz a viselkedése megváltoztatására az elkövetkezendő egy hónapon belül. Ekkor már pontosan tudja, hogy a szerhasználata/kényszeres viselkedése költségei meghaladják annak előnyeit.

4.    Az akció stádiuma: Az egyén aktív lépéseket tesz a szerhasználat/kényszeres viselkedés abbahagyása vagy mérséklése érdekében.

5.    A fenntartás szakasza: Ez a fázis akkor kezdődik, amikor az egyén már megváltoztatta problémás viselkedését, szerhasználatát és addig tart, amíg a szermentes életforma elemei meg nem szilárdulnak.

6.    A visszaesés: Többször előfordulhat a visszaesés, ekkor az egyén visszakerülhet egy korábbi stádiumba. A visszaesés a felépülési, változási folyamat része!

Az egyén lineáris módon is végigmehet az egyes stádiumokon, azonban ez inkább kivétel, mint szabály, mielőtt elérné célját, többször visszaesik egy korábbi stádiumba. Minden alkalmat úgy érdemes felfogni, hogy az egyén új dolgokat tanulhat meg viselkedését illetően, amelyeket egy újabb kísérlethez fel tud használni.

A modell minden problémás viselkedésre, függőségre alkalmazható.

Te melyik stádiumban vagy problémás viselkedésedet tekintve?

Az egyéni konzultáció és a csoport mind segíthetnek abban, hogy ráláss saját változási folyamatodra.

In: Demetrovics Zsolt (szerk.): Az addiktológia alapjai III.

Krízisek lehetnek például: egy szeretett személy halála, egy párkapcsolat vége, súlyos betegség diagnózisának közlése, katasztrófahelyzet- ez azonnal mindent megváltoztat.
Jellemző érzések lehetnek: bizonytalanság, szenvedés, kétség, érzelmi felkavarodottság, kétségbeesés, indulatok.

A krízishelyzet az ellenőrzés és magabiztosság hatalmát törli el, akár pillanatok alatt.

A krízis: görög eredetű kifejezés, jelentései:

-fordulat – Orvosi jelentése, a testi betegségek kórlefolyása során is gyakran tapasztalt „fordulat”: ha a páciens állapota kritikussá válik, akkor vagy látványosan, hirtelen meggyógyul, vagy visszafordíthatatlanná válik az állapota, és meghal.

-válság – Lelki, gazdasági, társadalmi, természeti kiélezett helyzeteket, illetve konfliktusokat.

A krízisben döntést kell hozni, ez a döntés pedig új eszközöket, stratégiát igényel, mert a meglévő megoldások itt nem működőképesek.

A krízisállapot szakaszai:

1.Készenlét – Testi értelemben is ez egy „ugrásra kész állapot”, minden együtt van egy gyors reakcióra.

2.Küzdelem – Erre a szakaszra a próbálkozás, eredmény, vagy hiba majd az újabb útkeresés jellemző. Amennyiben a próbálkozás eredményre vezet, csökken a feszültség, fokozatosan helyreáll az érzelmi egyensúly, a konfliktuskezelő repertoár is bővül. Azonban ha a próbálkozások folyamatosan kudarcba fulladnak, a feszültség magas lesz, érzelmi zavarodottság állhat elő, jellemzővé válik a beszűkülés. Amennyiben nem vezetett eredményre:

3.Kapkodás – Már érzelemvezérelt, nem racionális munkamódokat hív elő, újabb és újabb technikák kerülnek kipróbálásra, de a görcsösség, idegesség megjelenik. Beszűkült állapotban a gondolkodás elveszti több szempontú elemzés készségét, az érzelmek és indulatok veszik át az irányítást. Ha ebben a helyzetben nem oldódik meg:

4.összeomlás – Az alkalmazkodóképesség felborul, a beszűkülés veszélyes méreteket ölthet, ebben a szakaszban fordulhat elő öndestruktív viselkedés, pl. öngyilkosság.

A krízis időben korlátozott jelenség: 6-8 hét alatt lezajlik, a krízisnek van utóhatása, következményei, akár pszichés tünetekbe is torkollhat.

A krízist szemlélhetjük úgy is, mint esélyt a változtatásra. Ebben az időszakban nagy segítséget jelent, ha nem vagyunk egyedül, ha olyanokkal vesszük körül magunkat, akik megértenek minket és irányt mutathatnak.

Csoportjaink jó terepet biztosítanak arra, hogy egy megtartó, biztonságos közegben foglalkozzunk a minket ért krízissel. Sokat segíthet ilyenkor, ha megtapasztaljuk, hogy nem vagyunk egyedül, más is volt már hasonló helyzetben valamint, hogy van kiút.

 „I. Nyomatékosan kérted tőlem, kedves Novatusom, hogy írjak a harag lecsillapításának módszereiről, s én is így gondolom, méltán félsz, különösen ettől az indulattól, hiszen ez talán a legvisszataszítóbb és legesztelenebb emberi szenvedély; míg ugyanis a többiben mégiscsak tapasztalhatunk valamiféle visszafogottságot, béketűrést, ez lobbanékony,heves fájdalommal teli, emberhez egyáltalán nem méltó, őrült hévvel követel fegyvert, vért, halált: önmagára sincs tekintettel, csak hogy árthasson a másiknak, még a nyílnak is nekiront, akár annak árán (is), hogy bosszúja őt magát, a bosszúállót is megsemmisíti. Nem véletlenül mondták egyes bölcsek a haragot rövid őrületnek, hiszen az ember ugyanúgy képtelen uralkodni magán, ugyanúgy megfeledkezik minden jó modorról, semmibe veszi a legbensőségesebb kapcsolatokat, makacsul és kitartóan ragaszkodik kitűzött céljához, nem hallgat a jó szóra, jó tanácsra, légből kapott ürügyek mozgatják, s képtelen a helyes és igaz meglátására; azokhoz az összeomló épületekhez hasonlít, amelyek az általuk ledöntött romokon maguk is darabokra törnek. Ha meg akarsz győződni arról, hogy nem tekinthetők épeszűeknek, akiket hatalmába kerített a harag, csak nézd meg a viselkedésüket. Ahogyan az örültség legbiztosabb jelei az őrültség legbiztosabb jelei a kihívó, fenyegető tekintet, a gondterhelt homlok, az eltorzult arckifejezés, az ideges járás, a reszkető kezek, a sápadtság, a gyakori nehéz légvétel, ugyanúgy ezek a haragos ember ismertetőjegyei is: szemei tűzben égve villognak, arca a kebléből feltoluló vértől bíborvörösre vált, ajkai remegnek,, fogait összeszorítja, haja felborzolódik, égnek áll, lélegzete nehéz, sziszegő, végtagjai görcsösen vonaglanak, az artikuláció hiánya miatt beszéde szaggatott, inkább csak nyögéseket és üvöltéseket hallat, gyakran csapkodja kezeit, lábával dobbantgat, s egész izgatott teste „haraggal fenyeget”. Ezt a visszataszító és elborzasztó látványt nyújtja az önmagából kivetkőző indulatos ember. – Nem is tudom, hogy inkább gyűlöletesnek vagy visszataszítónak nevezzem-e ezt a jellemhibát.

A többi gyengeséget el lehet leplezni, sőt titokban még hódolni is neki, a harag azonban kitör, kiül az arcra, s minél hevesebb, annál szembetűnőbb. Nem látjuk-e, hogy amikor egy vadállat támadni készül, azt bizonyos jelek előzik meg: egész testében levetkőzi szokásos nyugodt viselkedését, és felölti vadságát? A vadkannak habzani kezd a szája, és fogait csattogtatja, a bika a levegőt döfködi szarvával, lábával a földet kaparva, az oroszlán bőg, a feldühödött kígyó nyaka kiduzzad, a vicsorító kutya félelmetes látványt nyújt. Nincs olyan félelmetes és veszedelmes állat, amely dühében ne mutatná ki vadsága fokozódását. Tudom, persze, hogy a többi szenvedélyt is nehéz leplezni: a kéjvágy, a félelem vagy a vakmerőség ugyanígy elárulja magát, előre felismerhető, hiszen nincs olyan heves izgalom, amely ne tükröződne valamiképpen az arcon. De mégis mi a különbség közöttük? Az, hogy míg az utóbbi szenvedélyek éppen csak megmutatkoznak, a harag szembeszökő.

II. Ha már most a következményei és az általa okozott károk felől vizsgáljuk a haragot, megállapíthatjuk, hogy egyetlen más átok sem sújtotta annyira az emberiséget, mint éppen ez.

III. Aristoteles definíciója alig tér el a miénktől; szerinte ugyanis a harag a minket ért fájdalom viszonzásának a vágya.” – Seneca Lucius Annaeus 52-ben Néróhoz írt könyvéből

Sziasztok!

Február 17-én, szerda este 18 órától várunk Titeket az Intimitás vagy csak annak látszik? c. előadásra “A HELY”-en.

Az előadás átfogó képet ad az intimitás témaköréről: mit jelent, milyen akadályai lehetnek, milyen elkerülő utakat ismerünk, alkalmazunk annak érdekében, hogy ne éljük meg.

Az előadó Komáromi Éva, klinikai, addiktológiai szakpszichológus, a Kék Pont Drogkonzultációs Központ munkatársa, aki már többször tartott előadást Alapítványunknál.

A függőség, a mentális, pszichés zavar minden esetben menekülés a kellemetlen, nem kívánatos érzésektől, élményektől és gondolatoktól, valamint az intimitástól. A függő személyiség az intimitást összetévesztheti a szoros kapcsolattal, a kontrollal, és komoly erőfeszítéseket tehet arra, hogy elkerülje az intimitást, mely egyben azt is jelenti, hogy megmutassa és felvállalja önmagát egy másik ember előtt.

Az előadás mélyebb rálátást ad a jól működő egészséges kapcsolatra, családi működésre, megismertet az intimitás kritériumaival. Továbbá körüljárja az “álkapcsolatokból” kivezető lehetséges utakat, lépéseket, melyek segítségével a résztvevők közelebb kerülhetnek önmagukhoz.

Az előadást követően lehetőség nyílik arra, hogy feltegyétek a témához kapcsolódó kérdéseiteket.

A programra előzetes regisztráció nem szükséges.

Az előadás után Hozzátartozói csoport lesz 22.00 óráig.

Mikor: 2016. február 17. szerda 18.00-20.00
Hozzájárulás díja: 1500 Ft/fő (pártolói igazolvánnyal 1000 Ft/fő)
Hol: 1067 Budapest Eötvös u.19. “A HELY”

Kérünk benneteket pontosan érkezzetek.
Várunk Titeket!
A Segítők

A tranzakció analízis, vagy társas érintkezés elméletét Eric Berne fogalmazta meg az 1960-as évek elején. Mindenféle fórumon, baráti beszélgetésben és még számtalan helyen elhangzik, hogy nagyon fontos az, hogy beszéljünk a problémáinkról, beszéljük meg azokat. Ennek azonban csak akkor van értelme, értéke, ha valóban a lényegről esik szó. A tapasztalatok azonban azt mutatják, mikor leülünk egymással megbeszélni egy adott problémát, akkor nem mindig nézünk mögé. Pedig általában nem a megfogalmazható probléma az, ami igazán a gondot okozza, hanem az, ami mögötte van, rejtve húzódik meg, és ami az esetek jó részében rejtve is marad. A tranzakció-analízis ezzel a rejtett tartalommal foglalkozik, azt elemzi, hogy az emberek hogyan beszélgetnek egymással, milyen pozíciót töltenek be a kommunikáció során.

Az ember egész kicsi, 1-1,5 éves korától kezdve énjének 3 részével rendelkezik, vagy másnéven 3 ego állapota van. Ezzel a 3 én résszel élünk a világban, csak ezt nem szoktuk észrevenni. Ez a 3 énrész: a gyermek, a szülő, a felnőtt:

Gyermeki én: Az első kialakuló ego-állapot a gyermek, amely a személyiségnek a magatartás és érzések által meghatározott része. A gyerekes viselkedés kérdezősködő, gyengéd, önző, kicsinyes, játékos, siránkozó, manipulatív. Amikor azt szeretnénk, hogy dédelgessenek bennünket, amikor simogatásra vágyunk, amikor félünk, hogy ki fogunk kapni. Amikor alárendelt helyzetben vagyunk társunkkal, vagy főnökünkkel szemben, akkor mindig a gyermeki énünk nyilvánul meg https://rankhaya.com. De a primitív dacreakciók is innen jönnek. Amikor alulról fölfelé beszélünk, vagy elérzékenyülünk, amikor valaki akár fizikailag, akár lelki értelemben véve megsimogat bennünket, amikor dicséretet, elismerést, támogatást, vagy akár szidást, büntetést kapunk, akkor hajlamosak vagyunk a gyermeki énünkkel reagálni.

Szülői én: A szülői ego-állapot a szülő figurák attitűdjeit és magatartásformáit (cselekvés és követelés) testesíti meg. Ezek az üzenetek elfogultságon, bírálaton és gondoskodó magatartásformákon keresztül jutnak kifejezésre. A szülői üzenetek az embert egész életén át végigkísérik.
Amikor a kisgyermek enni ad a babájának, betakargatja, amikor rászól, hogy nem szabad, és minden olyan megnyilvánulás, amellyel dédelgetjük, vagy szeretgetjük a másikat, vagy éppen szidjuk, egy magasabb pozícióból lefelé bántjuk őt, ott mindig a szülői énünk jön elő.

Felnőtt én: Ez a személynek az objektív, gondolkodó, adatgyűjtő része. A felnőtt ego-állapot racionális és szervezett. Amikor például azt mondjuk, hogy érdekel ez az állás, mennyi pénzt kapok, vagy bemegyek vásárolni a boltba, ezek a mindennapi élet felnőttes magatartásának a megnyilvánulásai.

Amikor két ember egymással kapcsolatba kerül, akkor két ember áll egymással szemben, azaz az egyik is 3 és a másik is 3 én-résszel. A TA egyik fő témája annak meghatározása, hogy a személy melyik ego-állapotokat használja. Bár a TA egyik ego-állapotot sem helyezi a másik fölé, az elmélet kiemeli, milyen fontos, hogy a reakciókat ki tudjuk egyenlíteni, amikor ez szükséges és helyénvaló. Azok, akik mindig csak egy ego-állapotot mutatnak, nem funkcionálnak olyan jól, mint azok, akik rugalmasabbak.