El Camino

A zarándokút.
Szent Jakab útja, amin hívők és hitetlenek, férfiak és nők ezrével mennek végig, önszántukból, vállalva a magányt, a fáradtságot, meleget és port, esténként ismeretlen helyeken alszanak, és nem vágynak többre, mint egy ágy, egy zuhany, és hogy a ruhájukat kimoshassák. Elindulnak, mert keresnek valamit.
Van, aki már induláskor azt gondolja, tudja, mit keres, de a végén egészen mást talál.
Van, akit csak a hiányérzet hajt, nem tudja, mit szeretne megtalálni, mégis azt találja, amire szüksége van.
Véletlenül kapcsoltam a rádiót arra a riportműsorra, ahol az utat megjárt emberek beszéltek érzéseikről, gondolataikról, élményeikről.
Megdöbbentem.
Ugyanazok az érzések, gondolatok és élmények, mint az enyémek. Pedig én nem gyalogoltam végig ezt a párszáz kilométert.
Vagy mégis?
Kilenc évvel ezelőtt kezdődött.
Szinte látom magam, amint ott állok a kezdőpontnál.  Vállamon hatalmas hátizsák, olyan súlyos, hogy összegörnyedek alatta.
Én pakoltam tele.
Gyerekkorból hozott görcsök és kényszerek, lerendezetlen konfliktus apámmal, anyámmal, elrontott házasság, nem működő párkapcsolat, magány és kivagyiság, szégyen és elégedetlenség.
Meg az utolsó csomag, amitől az egész vihetetlenné vált: a drogfüggő fiam.
Úgy éreztem, képtelen vagyok továbbmenni az eddigi úton, ezt a súlyt már nem tudom cipelni, de lerakni sem tudom, mintha hozzám nőtt volna.
Ekkor találtam valamit. Az Alapítványt.
Nem egy elegáns darab. Pincehelység az Eötvös utcában, kicsit nedves, a falakról pereg a vakolat. Fűtés még nem volt, télen dideregve ültünk a palackos gázkályha körül.
Könnyű sem volt.  Számos gondom, bajom, problémám és elkötelezettségem mellé még minden szerda este odamenni, és hosszú órákat eltölteni a saját gondolataimmal, amikor ez alatt főzhetnék, moshatnék, árajánlatokat készíthetnék, vagy a családom idegeit borzolhatnám.
Nehéz döntés volt, mégis betettem a zsákomba.
Nem bántam meg.
Zarándokutam leghasznosabb segítője lett.
Mindig azt kaptam tőle, amire éppen szükségem volt.
Kérdéseket, amiket meg kellett válaszolnom.
Válaszokat olyan kérdésekre, amiket még fel sem tettem magamnak.
Tükröt, amibe ha belenéztem, nem azt láttam, amit szerettem volna, hanem azt, amit meg kellett látnom ahhoz, hogy tovább tudjak menni.
Önkéntes és önkéntelen segítséget emberektől, akik azt sem tudták akkor, mekkorát segítettek rajtam.
Egy mondatot, egy kérdést, egy mosolyt, ami továbbvitt, ha elakadtam.
Persze, mint minden zarándoknak, nekem is egyedül kellet járnom az utam. Egyedül, de nem magányosan.
Én voltam az, aki sokszor elesett, véresre törte a lábát a bakancs, és én voltam az is, aki felállt, és eldobta a szűk lábbelit. Senki nem csinált meg semmit helyettem, de ott voltak, éreztem az erőt, amit az adott, hogy nem vagyok magányos, bármennyire egyedül vagyok.
Aztán a zsákom egyre könnyebb lett.
Sorban raktam ki belőle a felesleges súlyokat. Haragot, sértettséget, ki nem mondott érzéseket, és azokat a terheket, amik nem is engem illettek, csak magamra vettem őket.
Kezdtem könnyebben járni, gyorsabban haladni, és amikor körülnéztem, hol is vagyok, egy ismerős vándort pillantottam meg.
A fiam.
Amikor kipakoltam a csomagomból azokat a terheket, amik őt illették, kénytelen volt felvenni őket.
Egyszer csak neki is sok lett, ő sem bírta cipelni, elfogytak az emberek körülötte, akik átvállalták volna, döntenie kellett.
Nem, nem az én utamat járja, még csak nem is azt, amit én jelöltem volna ki neki. Saját zarándokútja van, a saját célja felé halad, maga küzd, a maga választotta segítséggel.
Mert így helyes.
Ekkor kaptam még valamit az Alapítványtól, amire szükségem volt.
Lehetőséget arra, hogy visszaadjam azt a segítséget, amiben részem volt. Annak a tapasztalatnak a birtokában, amit az utamon szereztem, segíteni tudjam az utánam indulókat. Pont úgy, ahogy engem segítettek az előttem járók.
Aztán egy nap arra ébredtem, hogy eddig egyre könnyebbedő hátizsákom megint kezdi húzni a vállamat. Nem nagyon, de érezhetően.
Gyorsan megvizsgáltam a tartalmát, mi az, ami ki kell tennem, és megdöbbentem, amikor rájöttem, hogy az Alapítvány nehezedik rám.
Fájó szívvel, de kiraktam a zsákból. Jól megválasztva a helyet, hogy észrevegyék, hogy megtalálják, hogy olyanok találjanak rá, akiknek tényleg szükségük van, akik tudják, mire való, és elszakadtam tőle.

Mert a zarándoknak ez a dolga.
Továbbmenni a saját útján.