Előszó, avagy valaminek a kezdete, közepe, vége, majd ismételten a kezdete

Emlékeim szerint 1998.-ban az OPNI-ban (a ma már megszűnt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben) dolgozva azzal a problémával szembesültem, hogy nagyon sok szenvedélybeteg páciensem nem akart elmenni további rehabilitációs kezelésre. Kicsit kifejteném, hogy ki is a szenvedélybeteg ember. Legtöbben arra gondolnak, hogy ezek a drogosok, alkoholisták, gyógyszerfüggők, azonban így nem teljes a kép. A szenvedélybetegség ott kezdődik, amikor egy ember nem mer felnőni érzelmi szempontból, vagyis nagyos sok feszültséget inkább lenyel, minthogy kimondva azért felelősséget vállaljon következetesen, napról- napra. Az emberben dolgozik a lenyelt feszültség, lerontja a hangulatát, közérzetét, a
feszültség fokozódik benne, egyre inkább elégedetlen, majd nagyon sokszor a felgyülemlett dühét másokon vagy önmagán vezeti le. Vagy olyan szerekkel (drog, alkohol, nyugtatók, altatók) és viselkedésmódokkal (zabálás, diétázás, játék, internet, stb.) oldja a tehetetlenségét, a boldogtalanságát, ami egyre inkább árt a testének, valamint a személyiségszerkezetben különböző
torzulások alakulnak ki, amelyek meg egyre inkább megakadályozzák a kiegyensúlyozott funkcionálást ebben a rohanó világban. A pótszerek használatát továbbá mértéktelenül használja, minden vágya az egyre gyorsabban bekövetkező azonnali kielégülés és feszültség oldás.

Akkor még nem tudtam, hogy van egy olyan függőség, ami sokkal súlyosabb a drognál, alkoholnál, és egyéb kompenzálási módoknál, ami sokkal nagyobb réteget érint, mint hogy azt valaha is hittem volna. Ez pedig a társfüggőség. Hogy ez mit is jelent? Az illető ember nem mer felnőni sem racionális, sem érzelmi szempontból, és folyamatosan támaszkodik valakire, a
környezetében levő domináns emberre, nem mer önállóan döntést hozni, „felnőttként” valójában egy nagy gyerek. Vagyis serdülőként, fiatal felnőttként és szülőként is eljátssza a hitelét, tiszteletet sem kap. Arról nem is beszélve, hogy egy pár éve döbbentem arra rá, hogy ma, Magyarországon, a félelemfüggők aránya milyen hatalmas. De ez egy külön sztori.

A személyiségváltozás, torzulás a legsúlyosabb következmény a szenvedélybetegnél. Ezt csak az illető ember belátásával lehet megváltoztatni. Azonban azt ki kell, hangsúlyozzam, hogy a függő az csak tünethordozóként jelenik meg, mivel egy adott kis közösségben (családban) valami nagyon nem működik. Röviden, megszűnt a HITELES család. Az utód hiába szeretne követni olyan mintákat, amellyel az élete kiegyensúlyozott lenne, a kudarcait, konfliktusait jól tudná kezelni, valójában nincsen hiteles
eszköztára, közben az elégedetlensége és feszültsége fokozódik, és elkezd a saját módszereivel valamit barkácsolni. Ez legtöbbször szabadossághoz vezet, ez pedig anarchiához.

Mivel a család többi tagja is beteg, itt kezdődött el a neheze. A beteg gyermekekkel még elég jól dolgoztam, mindaddig. amíg rá nem döbbentem arra, hogy a szülőkkel is súlyos gond van, mivel legtöbbször ők nem változtatnak rossz szokásaikon, személyiségszerkezetükön, így számtalan kis kapu folyamatosan nyitva maradt, marad. Hiába dolgozik a segítő és az érintett, ha a család nem válik önmaga szemében is hitelessé. Ennek a megváltoztatása meg súlyos energiákba kerül.Erre akkor jöttem rá, amikor meghoztam az érintettekkel kapcsolatos olyan döntéseket, aminek a vége a kezelés megszakítása lett. Soha nem szakítottam meg ezt ok nélkül. Mindig előre
lefektettem a megfelelő kereteket, hogy mi fog bekövetkezni béke és mi háború
esetén. Szinte mindenki ilyenkor a békét választotta, majd kíváncsian figyeltem, hogy mi lesz. Persze, hogy nem történt pozitív változás. Ilyenkor ismételten megbeszéltük a terápiás kereteket, az illető lehazudta az égről a csillagokat, majd persze megint nem történt semmi sem. Esetleg még
egy figyelmeztetés következett be, majd bekövetkezett a háború.

Az az érdekes, hogy milyen reflexiókat kaptam akár évek múlva az érintettektől. Azt mondták:

„Igaza volt doktor úr, amikor kirúgott. Nem hittem el hogy betartja a szavát, mivel a környezetemben élők fenyegetőznek, ordibálnak, sírnak, könyörögnek, majd amikor az elhangzott leendő következmények betartására kerülne a sor, akkor kiderült, hogy azok csak szavak voltak. Én addig feszítettem volna a húrt, amíg csak lehet. Azt hittem, hogy ugyanolyan KÖVETKEZETLEN lesz velem, mint amilyenek a szüleim!”

Ekkor jutottam arra az elhatározásra, hogy létre hozok megfelelő segítőkkel egy szülőcsoportot, ami már jelenleg csaknem tíz éve működik, ami a bajba jutott szülőket segíti. Itt találkozhatnak olyan szülőkkel, akik már átélték a pokol legmélyebb bugyrait, de nem adták fel és változtattak a
személyiségükön, szokásaikon, konfliktuskezelési módszereiken és hajlandóak az ezáltal szerzett tapasztalatokat tovább adni olyan szülőknek, akik még az érzelmi felnőtté válási út elején tartanak.

Tehát sok betegem nem akart elmenni rehabilitációs kezelésre. A rehabilitációs kezelés rövid összefoglalása az, hogy ott valójában az érzelmi intelligencia fejlesztése történik sokkal hosszabb idő alatt védett körülmények között. A védettség megfelelő idő után fokozatosan megszűnik, majd az illető ember a gyakorlatban is megméri a tudását, majd visszakerülhet az eredeti környezetébe.

Az absztinens betegek nem tudtak hová menni a kórházi kezelés után. Vissza a drog ambulanciákra, ahol még az aktív fogyasztó ismerőseikkel találkoznának, és ilyenkor idő kérdése a visszaesés?

Lipót kertjében beszélgettem egyszer az egyik szülővel, Kovácsné Szabó Máriával, akinek mindkét gyermeke benne volt a pokolban. Ő vetette fel, hogy ők az Oktogonnál laknak, és a házukban van egy pince, ahol létre hozhatnánk egy közösségi helyet, ahol városi körülmények között segítenénk mindazokat, akik még bizonytalanok.

Így kezdődött el. A férjével, meg sok segítőkész emberrel megcsináltuk az alapítványt, a VI. kerületi Polgármesteri Hivatal rábólintott, akik a mai napig támogatnak munkánkban, és elkezdtük az elhanyagolt pincét rendbe rakni. A festést az akkoriban odajáró kliensekkel, segítőkkel végeztük el. Az alapítvány neve a „Magadért” lett. Ezt azért választottuk, hogy jelképezzük azt, hogy aki oda jön segítséget kérni, az lehetőség szerint ÖNMAGÁÉRT tegye. Hát, ez nem mindig jön össze, de ez az egyik, alap mottónk.

A pince neve meg a HELY lett. Egy olyan hely, ami átmenetileg (tapasztalataink szerint a fiataloknál fél év, a szülőknél ez jóval hosszabb) az „otthont” jelképezi. Egy olyan helyet, ahol mindenki beszélhet önmaga pokláról, érzéseiről, ahol őket meghallgatókra és megértőkre talál, akik persze tudják, hogy melyek azok a kiskapuk, amelyek bezáródása nélkül nem lesz stabil változás.

10 év. Hosszú idő. A kezdetben ott dolgozó segítők, szülők és kliensek lecserélődtek újakra. Az érzelmi vakság és fel nem növés következtében megállás nélkül újabb pokolra járók veszik át a stafétabotot. Ezek közül egyesek felnőnek, mások meg véglegesen elbuknak.Ilyen az élet.

Az ő érzéseikről, szenvedéseikről, kudarcaikról és sikereikről, a rengeteg könnyről, vérről, örömről, a látás nehézségeiről és az érzelmi felnőtté válásról szól ez a könyv, amelynek a legvégén egy napig mindenki megtapasztalhatja a belső békét és nyugalmat.

Azért egy napig, mert utána a munka újra kezdődik, mindaddig, amíg élünk.

Ez úton is szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik a mai napig is segítenek bennünket, akik ott dolgoznak, azoknak is, akik lejárnak tanulni, erősödni, vagy akár elvetni mindazt, amit ott hallanak. A kételkedőkre, a gyávákra is szükség van.

Tisztelettel

Dr. Csernus Imre

Budapest, 2008.08.10-én, ami egy vasárnap délelőtt volt, a pihenés napján.