Emberszülők


Nem tudom, gondoltatok-e már arra, hogy emberi kapcsolataink közül a legváltozóbb a szülő- gyerek viszony. Így van ez akkor is, amikor én vagyok a gyerek, és akkor is, amikor a szülő szerepében vagyok a pályán. Nem ugyanúgy kell viszonyulnunk gyermekünkhöz kiscsecsemő korában, mint a harmincéves felnőtt önálló családos emberhez, aki még mindig a gyerekem és az is marad, mégis más, mint évtizedekkel ezelőtt. Amikor a gyerekvállalás gondolatával kezdtem foglalkozni, úgy merült fel a dolog az agyamban, mintha a gyerek legfeljebb három-négy éves koráig nőne fel. Elképzeltem magam, mint gondoskodó édesanya, aki okítja, óvja, neveli gyermekét, aki legfeljebb a cipőfűzője bekötéséig jut el. Az ezután következő dolgokat egyszerűen kihagytam a számításból, nem is gondoltam arra, hogy kamasz lesz, fiatal felnőtt lesz, szexuális élete lesz, isten őrizz, tőlem független érzései és gondolatai lesznek. Fel sem merült bennem, hogy fogok én ezekkel a helyzetekkel megbirkózni.
A gondolatmenet teljesen evidensnek tűnik, mégis érdemes behatóan foglalkozni vele, mert tapasztalatom szerint a szülők, magamat is beleértve, ezen a területen rengeteg hibát követnek el. Az elszakadás és önállósodás folyamata a születéssel kezdődik, és fontos, hogy folyamatos legyen, minden pillanatban összhangban kell lennie a gyerek érzelmi és értelmi fejlődésével. Az első időkben, amikor még főleg technikai dolgokról van szó, nem is szokott probléma lenni. Már tud egyedül enni, tehát nem etetem. Fel tud öltözni egyedül, tehát nem öltöztetem. Itt még a szülőt jó érzéssel és büszkeséggel tölti el a gyerek fejlődése, természetesen nem próbálja gátolni még tudat alatt sem. Aztán jön az az időszak, amikor már olyan dolgokat is egyedül szeretne végezni, mint barátok megválasztása, iskola, szakma, társ, és egyéb. Hát itt már rendszerint gáz van. Azt könnyű elfogadni, hogy ha rosszul köti be a cipőjét, majd kiköti és beköti újra, mindaddig, amíg meg nem tanulja. Na, de ha rossz barátokat választ, ha nem megfelelő középiskolába megy, netán olyan partnert talál magának, aki nem illik hozzá, akkor persze más az ábra, gondolja a szülő. Naná, hogy megpróbálom megóvni őt ezektől a tévedésektől, hisz mégis csak az én fiam/lányom, még ha huszonéves is. A megóvás érdekében pedig minden eszköz megengedett, nem állok meg ott, hogy egyszer elmondom a véleményemet, aztán rábízom a döntést. Hisz én vagyok az anyja/apja, én ismerem és szeretem őt a világon a legjobban, tudom, hogy jót teszek vele, előveszem tehát a terrort, a megfélemlítést, az érzelmi zsarolást, a hazugságot, mindent, amim van, az általam nemesnek ítélt cél érdekében.
Csakhogy a gyerekben az önállósodási vágy hosszútávon elnyomhatatlan, biztos, hogy megtalálja a lehetséges kitörési pontokat. Ugyanazokkal az eszközökkel fog operálni, mint én, hazugság, agresszió, zsarolás stb. Ha nem vagyok képes leszakadni a gyerekemről, és mindig a fejlődési szintjének megfelelő szabadságot adni neki, ő akkor is le fog szakadni rólam, csak sokkal durvábban, fájdalmasabban, olyan normákat és értékeket felrúgva, amiket egyébként simán elfogadott volna.
Már a szülőszobában, amikor a köldökzsinórt elvágták, és az újdonsült szülők boldogan ölelik magukhoz gyermeküket, el kéne mondani nekik: Figyelj, eddig ő te voltál, ténylegesen össze voltatok kötve, de innentől kezdve fogadd el, hogy egy önálló emberi lényt tartasz a kezedben. Bármilyen pici és esendő, bármennyire rád van szorulva, ez csak átmenet, most kezdődik az elszakadás, az elengedés, csak néhány éved van, hogy alapokat teremts a lelkében és a fejében, a többi az ő dolga, nem élheted helyette az életét.
Érdekes, a vadállatok ezt a dolgot helyből tudják, nem is nagyon hallunk depressziós vagy drogfüggő oroszlánról. Vajon az emberszülőkből mikor veszett ki ez a genetikai kód?

Amikor manapság hagyományos családmodellről beszélünk, mindig apa anya és néhány gyerek képe van a szó mögött. Szerintem praktikus lenne kicsit jobban átgondolni ezt. Persze, amikor szólnak a nászharangok és libeg a menyasszonyi fátyol, mindenki azt gondolja, hogy holtomiglan-holtodiglan. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a házasságok nagyon jelentős része válással végződik, az emberek új házasságot kötnek, elvált férfival vagy nővel kerülnek össze, így kialakul egy olyan érzelmi és kapcsolatrendszerbeli kuszaság, amit egyszerűen nem tudunk kezelni, mert nem készültünk fel rá. Napi gondok, amiket megoldás híján a szőnyeg alá söprünk, hadd büdösödjön. Alapkérdések. Ki az apa, a vér szerinti vagy a nevelő? Vagy mindkettő? Megoszthatják-e az apaszerepet, és ha igen, milyen alapon?
Lehet-e a két új család között szoros kapcsolat, esetleg közös szülinap vagy nyaralás, vagy ezeknek a gyerekeknek mindenből kettő jut, csak ez a kettő összesen sem tesz ki egy egészet? Mi a szerepe a gyereket egyedül nevelő anya partnerének, van-e neki egyáltalán? Valós, sokszor megélt élethelyzetek, amikre nincsenek valós és megélt mintáink.
A kutyás- gyerekes könnyed filmek gyakori témája az elvált gyönyörű édesanya tündéri kisgyerekkel, nehezen élnek, de megjelenik a daliás és természetesen nőtlen megváltó, aki néhány mondvacsinált bonyodalom után felvállalja anyát és gyermekét, hagyományos családmodellt formázva vélük. És boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Édesapa mondjuk sehol. Vagy egyáltalán nincs is, vagy a világ másik végére költözik magára hagyva gyermekét, ha megjelenik, maximum némi bonyodalmat okozhat, ami kell a cselekményhez meg a film megfelelő hosszúsága érdekében, de aztán szépen eltűnik és nincs vele gond.
Daliás megváltónak szintén nincs előző élete, család, gyerek, legfeljebb egy gonosz volt barátnő, akit le kell törölni a színről.
Nagy baj, hogy a saját életünkben is megpróbáljuk ezt a mintát követni. A hagyománytalan családi viszonyainkat nagy erővel és erőszakkal megpróbáljuk betuszkolni a hagyományos modellbe, és ami kilóg, azt egyszerűen lemetsszük. Nem baj, ha fáj, majd elmúlik. Nem múlik el. A felnőttekben sem, de ez az ő bajuk. A gyerekekben okozott kimetszésekért viszont a felnőttek a felelősek!
Persze tudom én, egy megromlott házasság, szakítás és válás után nagyon nehéz olyan kapcsolatrendszert kialakítani, amiben mindenki megtalálja a saját helyét.
Tele vagyunk sérelemmel, fájdalommal, és amíg nem tudjuk ezeket az érzelmeket tisztázni és lezárni saját magunkban, a negatív indulatok homályosítják a tudatunkat.
Csakhogy többek között erről is szól a felnőttség és a szülői felelősség!


Mi a nevelés célja?

 A stratégia kidolgozása a cél megfogalmazása nélkül lehetetlen.
Nagy divat manapság az üzleti siker érdekében manager-képző tanfolyamokon részt venni. Gombamód nőnek a földből azok a cégek, akik néhányszázezer forintért olyan tudást és készségeket ígérnek, amik elengedhetetlenek az üzleti életben.
Magam is részt vettem egy ilyen tanfolyamon néhány éve, tapasztalatom van a dologban.

Mit is tanítanak?

Helyzetfelismerés. Hogy tudd, miben vagy benne éppen, és ennek megfelelően válaszd ki a stratégiát.

Kommunikáció. Verbális és nem verbális, hogy megértsd a másikat, és ő is jól értsen téged.

Kapcsolatteremtés. A másik ember érzelmi szintjének felismerése, a közeledésben a megfelelő érzelmi szint kiválasztása.

Problémamegoldás. Milyen eszközeid és lehetőségeid vannak arra, hogy egy gázos helyzetből ki gyere, és ne csinálj, még gázosabbat.

Döntéshozatal. Te vagy a vezető, a te dolgod, nem hagyhatod másra, és nem engedheted kivenni a kezedből.

Felelősségvállalás. Ha félsz, nem élsz meg.

Célok kitűzése. Az elérési útvonal kidolgozása.

Értékelési rendszerek. Mit értem el, milyen eszközökkel, melyik eszköz vitt előre és melyik hátráltatott.

Következtetések helyes levonása. Miben vagyok jó, és hol erősítsek a következő cél elérése érdekében.

Hát ilyen és ehhez hasonló tudásra van szüksége az embernek ahhoz, hogy sikeres üzletember lehessen. És mire van szükség ahhoz, hogy sikeres felnőtt lehessen?
Hát, persze, hogy ugyanezekre.
A sikert itt persze nem anyagi értelemben gondolom. Ha a gyerekemből olyan felnőtt lesz, aki képes kívül-belül megteremteni magának azokat a körülményeket, amikben jól érzi magát, képes elérni a saját céljait és megoldani a saját gondjait, vagyis hosszútávon szeret élni, akkor volt sikeres a nevelésem.


Tökös-töketlen


Tökös nők és töketlen férfiak. Mindig meglepődöm, hogy a csoportra érkező szülőknél szinte kivétel nélkül ez a felállás. Mindegy, hogy házasságban vagy egyedülállóan, az anya mindig a vezérkos, az apa pedig vagy nem is létezik, vagy már rég beállt a sorba, és teszi, amit a felesége mond. Persze neki is megvannak a maga kitörési kísérletei, három mondat után kiderül, fenét csak az a baj, hogy a gyerek drogozik, a szülők között is komoly feszültségek vannak.
Elgondolkoztam rajta, hol is kezdődött az én tökösödésem?
Persze, hogy gyerekkoromban. Valami miatt az én generációmban a lányokat nagyrészt úgy nevelték, hogy te aztán olyan nagyon egyenrangú, egyenjogú, emancipált és minden lehetsz, ami szegény anyádnak, nagyanyádnak nem adatott meg, használd ki tehát. Ibsen mai Nórái nem kitörnek a babaházból, hanem gyerekkoruktól kezdve elutasítják azt. Sajnos sokan vagyunk, akik ebben az elutasítósdiban is túllövünk a célon. Nem állunk meg ott, hogy nem hagyjuk magunkat rabigába hajtani, hanem valami rosszul értelmezett önállóság miatt magunk kezdünk rabigát barkácsolni szeretteinknek, és sajnos ehhez bármilyen eszközt képesek vagyunk felhasználni. Az igát  persze megfelelően kipárnázzuk, arannyal futtatjuk, hogy kedvet csináljunk nekik a rabsághoz. Mindenki szarul érzi magát ebben a helyzetben, rab éppúgy, mint a smasszer, és mindenki a maga módján lázadozik.
Pedig a babaháznak is megvannak a maga előnyei, ha úgy rendezik be, hogy minden lakója igényeit figyelembe veszik. A biztonságérzet, hogy nem vagyok egyedül, hogy a közös gondok közös megoldást és felelősségvállalást igényelnek, ez azért jó érzés lehet. Sajnos, ezt nem tapasztalatból mondom, én soha nem engedtem a saját életemben, hogy ilyen helyzet kialakuljon.

Farkaskölykök


Milyen is az a gyerek, akit egy időre a gondjaimra bízott az Örökkévaló? (Jóisten, sors, törzsfejlődés, véletlen, kinek-kinek meggyőződése szerint.) Nem olyan, mint én, még csak nem is a javított változatom. Nem az apja, nem a testvére. Mindig felmerül, ha több testvér közül csak egynek van drogproblémája: de hát a testvére ugyanazt a nevelést kapta, ugyanabban a családban nőtt fel, mégis.

Nemrég láttam egy műsort a tévében, ahol egy kísérlet során egyetemisták farkaskölyköket neveltek fel úgy, ahogy a szobakutyákat szokás. Huszonnégyórás szolgálatban babusgatták a kisfarkast, még haza is vitték őket, a nevelés során minden agressziót mellőztek, kizárólag kedvességgel, szeretettel közeledtek az állathoz.
Hogy mi lett az eredmény?
Hát nem kutya, az biztos, de persze farkas sem. Valami olyan, ami tulajdonképpen nem is létezik, nincs helye a természetes törzsfejlődésben.
A kisfarkasokból nem lehetett kinevelni a zsákmány megszerzésének ösztönét. Az, az állat, amelyik soha életében nem éhezett, az élelem megszerzése érdekében mégis bármire képes volt. Felborogatta a bútorokat, átgázolt a nevelőn, ha ennivalót sejtett, pedig valójában nem is volt szüksége rá.
A kisfarkasokat nem lehetett megtanítani azokra a dolgokra sem, amiket még egy nem  idomított kutya is helyből tud. Nincs meg bennük eredendően az, az igény, hogy figyeljenek az emberre, és meg akarjanak felelni a gazda elvárásainak. Egész más a genetikai kódolásuk.
Viszont a kutyaszerű nevelés után ezeket az állatokat sajnos nem lehet kiengedni saját természetes környezetükbe, mert nem tanulták meg azokat a létfenntartáshoz szükséges eszközöket, amik az életben maradáshoz feltétlenül szükségesek. Az erdőben elpusztulnának, ezért életüket a Gödöllői Vadas parkban, elkerített részen fogják leélni, és mindig emberi gondoskodásra szorulnak.
Nagy a felelősség. Ha a szülő rosszul méri fel a saját gyerekét, vagy úgy dönt, hogy nem fogadja el azokat a hozott tulajdonságokat, amiket felfedez benne, nem azt tanítja, hogyan kell jóra használni az adottságait, hanem kiirtani akarja őket,  saját képére, vagy egy elképzelt ideál szerint formálja, a gyerek ugyanúgy jár, mint a kisfarkasok. Nem lesz helye a saját természetes környezetében.