Az érzelmek elvesztett világa

erzelmek elveszett világa1A korai alkalmazkodás miatt a csecsemő szeretet, tisztelet, megértés, részvét, tükrözés iránti igényének el kell fojtódnia. Ugyanez áll a súlyos csalódásokra adott érzelmi reakciókra is. Ez oda vezet, hogy bizonyos saját érzéseit (féltékenység, irigység, harag, elhagyatottság, tehetetlenség, félelem) sem gyermek-, sem felnőttkorában nem képes megélni. Ez annál tragikusabb, mivel olyan emberekről van szó, akik egyébként a legkülönbözőbb érzésekre képesek. Erre akkor figyelhetünk fel, amikor gyermekkoruk szorongás és fájdalom nélküli élményeiről mesélnek. Ezek legtöbbször természeti élmények. Itt érezhettek anélkül, hogy a szülőket ezzel megsértették, bizonytalanná tették volna, nem csorbították hatalmukat, nem veszélyeztették lelki egyensúlyukat. Ám igen feltűnő, hogy ezek a fölöttébb figyelmes és érzékeny gyermekek nagyon pontosan emlékeznek arra, hogy például négy éves korukban felfedezték a napfényt a ragyogó füvön, ám nyolcéves korukban terhes mamájukat megpillantva „semmit sem láttak”, testvérük születésekor „egyáltalán nem” voltak féltékenyek, s amikor kétéves korukban, a megszállás idején egyedül hagyták őket, a katonák megjelenését és a házkutatást sírás nélkül, nyugodtan és „nagyon jól viselkedve” tűrték.  Művészi tökélyre kellett fejleszteniük, hogy az érzelmeket távol tartsák maguktól, mivel egy gyermek ilyesmit csak akkor tud átélni, ha van vele valaki, aki ezeket az érzéseket átveszi, megérti és végigkíséri. Ha ez hiányzik, ha a gyermeknek azt kell kockáztatnia, hogy anyja vagy az azt helyettesítő személy szeretetét elveszti, akkor még a legtermészetesebb érzelmi reakciókat sem képes „egymagában” átélni, el kell fojtania őket. Csakhogy azok információként elraktározódnak benne.

erzelmek elveszett vilaga2Ezek az érzések ezt az embert egész későbbi életében a múltra emlékeztethetik, de anélkül, hogy megértené az eredeti összefüggést. Értelmük megfejtése csak akkor válik lehetővé, amikor sikerül összekapcsolni az eredeti helyzetet a jelenben átélt erőteljes érzelmekkel.
Vegyük példaként az elhagyatottság érzését. Nem a felnőttét, aki egyedül érzi magát, és ezért tablettákat szed, drogokon él, moziba jár, felkeresi ismerőseit, felesleges telefonbeszélgetéseket folytat, hogy valahogyan áthidalja az ürességet. Nem, én annak a kisgyermeknek az eredeti érzésére gondolok, akinek nincsenek ilyen elterelési lehetőségei, s akinek közlései, akár a verbálisak, akár a preverbálisak, nem jutottak el a szülőkhöz. S nem azért, mintha a szülei kifejezetten gonoszak lettek volna, hanem azért, mert a szülők maguk is szükséget szenvedtek. Szükségük volt a gyermek visszhangjára, lévén a lelkük mélyén maguk is gyermekek, akik egy elérhető ember után kutattak. S bármilyen paradoxnak tűnik – a gyermek elérhető. A gyermek nem tud elszökni, ahogyan azt egykor, az ő gyermekkorában saját mamája megtette. A gyermeket lehet úgy nevelni, hogy olyan legyen, amilyennek szívesen látnánk. Előtte tekintélyt szerezhetünk, elvárhatjuk, hogy a mi érzéseink éljenek benne, tündökölhetünk szeretetében és csodálatában, mellette erősnek érezhetjük magunkat, ha pedig már túl sok van belőle, ráhagyhatjuk egy idegenre. Végre a figyelem középpontjában érezhetjük magunkat, mivel a gyermekszemek a mama minden lépését követik. Ha egy nőnek a saját anyja mellett minden effajta igényét el kellett nyomnia és fojtania, bármennyire művelt legyen is, azok saját gyermekével kapcsolatban tudattalanja mélységeiből előtörnek, és kielégülésre törekszenek. A gyermek mindezt világosan érzi, és már nagyon korán leszokik arról, hogy saját elvárásainak hangot adjon.
Mikor aztán felnőttkorban a terápia során felbukkan az egykori elhagyottság érzése, az olyan erőteljes fájdalommal és kétségbeesettséggel jár, hogy teljesen világossá válik számunkra: ennyi fájdalmat nem lehetett túlélni. Ehhez olyan empatikus, figyelmes környezetre lett volna szükségük, amely esetükben hiányzott. Ezért kellett mindent elhárítaniuk.
A szülők igényeihez való alkalmazkodás gyakran, bár nem mindig, „mintha személyiség” kialakulásához vezet, vagy ahhoz, amit gyakran hamis énnek nevezünk. Az ember olyan magatartást alakít ki, melyben csak azt mutatja, amit elvárnak tőle, és ezzel teljesen azonosul is. Az igazi én nem alakulhat ki, és nem különülhet el, mivel nem élhető meg. Érthető, ha ürességérzésről, értelmetlenségről, otthontalanságról beszélnek, hiszen ez az űr létezik. Ténylegesen megtörtént a kiürülés, az elszegényedés, a lehetőségek részleges pusztulása. Megsérült a gyermek integritása, lehasadt élénksége, spontaneitása.” Alice Miller

    

Az Alapítványnál Egyéni konzultáció, illetve csoportos foglalkozások keretén belül lehetőséged van arra, hogy segítséget kapja a problémáid megoldásához, vagy csak éppen tovább fejleszd önmagad. Részletekért kattints ide >>>