Gyerekkorunk fogságában

gyerekkorom tükrében2.1Miért tűröm el, hogy méltatlanul bánjanak velem, hogy bántsanak? Miért vagyok túlságosan önfeláldozó, aki hajlamos a saját igényeit háttérbe szorítani? Ha sejtem, milyen gyerekkori élmények vezettek ide, akkor miért ragadok bele mégis újra és újra ugyanazokba az engem hátráltató helyzetekbe?

Miért nem vagyok képes kilépni a számomra hátrányos kapcsolataimból? Miért vannak depresszív periódusaim? Miért nincs elég önbizalmam, miért szorongok sokat? Miért vagyunk képesek mi emberek az érzéketlen, szándékos kegyetlenségre, mások manipulálására, kínzására és akár elpusztítására? Miért ítélkezünk; miért érzünk megvetést a “gyengébbek” vagy azok iránt, akiket magunknál kevesebbre tartunk? Az ehhez hasonló kérdések csak látszólag érintenek különböző témákat, valójában az okozati szálak egy ponton futnak össze. Erről szól Alice Miller A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása című könyve.


Az eredetileg a magyar címnél frappánsabb “Prisoners of Childhood” (A gyerekkor foglyai) címmel, 1979-ben írt bestsellert rengetegen olvasták világszerte, számos nyelvre lefordították. Tabudöngető és sorsfordító alapmű, ez túlzás nélkül állítható. Könyvében Alice Miller saját terápiás tapasztalatain és esetein keresztül mutatja be a gyerekek érzelmi bántásainak, elnyomásának és kihasználásának olyan finom, észrevétlen, mégis hosszútávon romboló módjait, amelyeket az emberek nagy része normálisnak, hasznosnak, elkerülhetetlennek vagy legalábbis problémamentesnek tart. Ír ezek okairól, szomorú egyéni és társadalmi következményeiről, a továbbörökítéséről, valamint a megelőzés és a gyógyulás lehetőségeiről.


Sokan azt gondolják, a gyerekkoruk a múltra tartozik és felnőtt létüknek, döntéseiknek, emberi kapcsolataiknak, sikerességüknek, sikertelenségüknek semmi köze hozzá, érzelmeinkről, egészségi állapotukról nem is beszélve. Pedig életünkkel való elégedetlenségünk, lelki, mentális és testi problémáink, addikcióink, önszabotáló és (ön)destruktív viselkedéseink szorosan összefüggnek korábbi, elsősorban gyerekkori élményeinkkel, traumáinkkal, melyek hatásai akár egy életre megakadályozhatnak minket abban, hogy igazán szabadon önmagunk lehessünk és kiteljesedjünk.


Alice Miller szerint a legtöbb ember nem gondol arra, hogy érdemes lenne mélyebben megismernie a saját múltját, mert az gátló tényezőként alapjaiban határozza meg a jelenét és jövőjét is. A múltunktól, valóságunktól való kétségbeesett menekülésünkért súlyos testi-lelki betegségekkel fizetünk, és még mindig a gyerekkorunkban elfojtott, tudattalan szükségletek, emlékek, érzelmek, szorongások, szégyenek, bűntudatok, indulatok határozzák meg viselkedéseinket és tetteinket.


Az életünk bizonyos szempontból úgy halad előre, mintha behúzott kézifékkel próbálnánk eljutni valahová. Korábbi élményeinktől menekülve, egyrészt az elviselhetetlen valóságot megszépítő tagadásban, öncsalásban és illúziókban élünk (saját gyerekkori biztonságunk, a szüleinkről kialakított idealizált kép, és a világ biztonságosságába vetett hit védelmében), másrészt olyan félelmek, szorongások bénítanak, melyek régen valódi veszélyek voltak, de felnőttként már egyáltalán nem azok.


“Gyermekkorunk igazsága testünkben és a lelkünk mélyén él. Az elménk megtéveszthető, az érzéseink elnyomhatók, az érzékelésünk összezavarható és megszégyeníthető, testünk gyógyszerekkel megtéveszthető, de a lelkünk soha nem felejt. És mivel testünk és lelkünk egy és ugyanaz, előbb-utóbb testünk is benyújtja a számlát.”

A szeretetéhség körforgása


Alice Miller szembehelyezkedett a sajnos még napjainkban sem ritka felfogással, miszerint a gyerekeknek kötelességük lenne feltétel nélkül tisztelni szüleiket és vakon engedelmeskedni nekik. Az engedelmességre kényszerítés ugyanis az érzelmi kihasználás egy fajtája, ami ellentétes az együttérzéssel, ellentétes a szeretettel. Mivel a gyerek saját valósága és érzelmei elfogadása helyett annak megtagadásátjelenti. Ez "összezavar és becsap, tehetetlen dühöt ébreszt a másikban, amelyet el kell fojtania, soha tudatosan át nem élheti, és emiatt rombolóan hat."


Művében a szerző azt fejtegeti - már a hetvenes évek végén! - hogy a felnőtteknek kellene komolyan venni, elfogadni és tisztelni a gyerekek egyediségét, egyéniségét, érzelmeit, és ráhangolódva, manipulációtól és érzelmi kihasználástól mentesen nevelni őket.
Ennek azonban (az lenne a) feltétele, hogy ők is megkapták ugyanezt gyerekkorukban a saját szüleiktől. Azok a szülők, akik bármilyen okok miatt nem ilyen elfogadó-odafigyelő légkörben nőttek fel, értelemszerűen maguk is szükséget, érzelmi deprivációt szenvednek: lelkileg a múltban ragadva egész életükben reménykednek, és azt próbálják megkapni (persze hiába), amit saját szüleiktől kellett volna, de nem kaphattak meg. Azt, hogy valaki “feltétel nélkül” idomuljon hozzájuk, komolyan vegye, tisztelje, elfogadja és megértse, azaz szeresse őket.
“Minél inkább meg volt fosztva a szeretettől valaki gyerekkorában és minél rosszabbul bántak vele, annál szorosabb marad a szüleihez való kötődése, mert azt várja, hátha megváltoznak. Úgy tűnik, beleragadtak a félelmükbe.” A megkínzott gyermeknek ez a félelme, ez a tanult tehetetlenség tesz elképzelhetetlenné bármilyen lázadást még akkor is, amikor a szülők már nem élnek. (Régi élményeiből következően nem vár mást, ha kiáll igazáért, csak visszautasítást és büntetést.)


Csillapíthatatlan, de tudattalan késztetésük arra kényszeríti őket, hogy kárpótlás révén elégítsék ki eme szükségletüket. Egy olyan elérhető lényt keresnek, aki a fentebb leírt feltételeknek megfelel. És erre a szükségletkielégítésre tragikus módon a saját gyerek a legalkalmasabb, mivel ő  teljes mértékben kiszolgáltatott: életben maradása szó szerint attól függ, megfelelően foglalkoznak-e vele. Mivel evolúciósan  úgy huzalozódtunk, hogy gyerekként mindent megtegyünk annak érdekében, hogy ne veszítsük el szüleinket és az ő gondoskodásukat, kihasználunk minden lehetőséget, felhasználunk minden eszközt, hogy fennmaradjunk, “mint egy kis növény, mely forog a nap felé”. Akár saját igazságunkat is megtagadjuk e cél érdekében, olyasmit kifejlesztve magunkban, amire a szülőnknek van szüksége, s ami az adott pillanatban biztosítja a szülő “szeretetét” - de minket egy egész életen át meg fog akadályozni abban, hogy önmagunk lehessünk. (Legalábbis mindaddig, míg elfojtott élettörténetünket (pszichoterápiában, önismereti munkával) meg nem ismerjük, fel nem dolgozzuk).


“Minden emberben létezik egy saját maga elől jobban vagy kevésbé jól elrejtett zug, ahol gyermekkori tragédiája kellékeit őrzi. Ide csak saját gyermekeinek van bejárása.”


Az ilyen “felhasznált”, és egyébként figyelmes, érzékeny, “tehetséges” gyerekek közös sajátossága Miller szerint, hogy tipikusan “jó gyerekek” (voltak), akiket teljesítményük miatt néha megdicsértek. Korán szobatiszták, és gyerekként esetleg segítenek kistestvérük gondozásában. Magánytól és belső ürességtől szenvedtek, de magukat okolják meg nem értettségük miatt. Megvetőek, gúnyosak, cinikusak lehetnek, teljesítmény- és kontrollkényszerük van. Kisiskolásként rágták a körmüket, bepisiltek, kamaszként esetleg önsebzéssel, agresszióval vagy függőséggel kapcsolatos problémáik voltak. Bár átlagon felüli, intuitív módon átérzik mások érzelmeit (mivel meg kellett tanulniuk megérezni érzelmileg bizonytalan szüleik tudattalan szükségleteit, és automatikusan átvenni a rájuk osztott működéseket - szüleik "szeretetéért" ), tragikus módon saját maguk felé nem tudnak együttérzéssel és elfogadással fordulni.
Nem ezt tanulták ugyanis. Hanem azt, hogy ha valaki - mondjuk - az anyját "boldoggá akarta tenni", akkor ne sírjon, ne féljen, ne legyen éhes, ne legyenek igényei.


Létjogosultságukat az adta meg, hogy szükség volt rájuk, (ki)használták őket: (általában) anyjuk bizalmasává, segítőjévé, támaszává, vigasztalójává váltak, villámhárító- vagy szülőszerepbe kerültek (parentifikálódtak), olyan felnőtt feladatokat kaptak (és szüleik büszkék voltak pl. hogy “milyen felnőttesen gondolkodik”), amikre érzelmileg életkoruknál fogva még nem voltak érettek, még nem voltak felkészülve. Mindezek miatt pedig saját gyerekkorukat vesztették el idejekorán. “a felhőtlen játék helyett életet ment, aggódik, gondoz, gondoskodik, támogat, ápol, elintéz, megold, figyel. Mindeközben azonban mint gyermek nem élheti saját, felhőtlen életét, fényévnyire kerül kortársaitól és életszakaszának fejlődési feladataitól. Egyszerre lesz érettebb, ugyanakkor éretlenebb, s ez végigkísérheti egész felnőtt életét is.”


Mivel az igazi énjüket gyerekként nem tudják átélni, az “belső fogságban”, elfojtva maradt, a szülők igényeihez, elvárásaihoz való alkalmazkodás és teljes azonosulás gyakran “mintha-személyiséget”, hamis ént alakított ki. A szülők ebben a hamis énben megtalálták biztonságérzetük keresett pótlékát.  A gyerekek viszont nem tudták saját - identitásukra, igazi énjükre alapozandó - biztonságukat kiépíteni és függő helyzetbe kerültek. Nem bízhatják magukat saját érzéseikre, mivel azokat elfojtották, ezért nem is ismerik - így aztán még felnőttként is rá lesznek utalva a szülőket megjelenítő tekintélyszemélyek megerősítésére, helyeslésére.


Előfordulhat, hogy a jó gyerekkor illúzójában élnek, de fogalmuk sincs saját mély, belső szükségleteikről.  "20 éves terápiás pályafutásom alatt azt tapasztaltam, hogy az emberek tagadják a gyerekkori traumáikat, idealizálva szüleiket és körömszakadtáig ellenállva saját gyerekkori igazságuknak"- írja Alice Miller. Emlékeiket rózsaszín szemüvegen keresztül látják, úgy emlékeznek  vissza, mint a régi szép időkre, amikor különösen a természettel való kapcsolatuk volt erős, és amikor még semmi felelősségük nem volt, és semmi más dolgunk nem volt, mint játszani, később pedig tanulni.


Gyerekkorunkban kellene megtanulnunk érzelmeinket felismerni, átélni, kezelni - ehelyett sajnos sokszor azokat elnyomni tanuljuk meg. Mert egy gyerek az érzelmeit csak akkor tudja átélni, ha van valaki, aki ezeket az érzéseket átveszi, megérti, visszatükrözi, jogosnak ismeri el. Akit használhat saját fejlődéséhez. De gyakran, ahelyett, hogy szüleink tükröznének minket, nekünk kell alkalmazkodunk hozzájuk, és elnyomnunk a “nemkívánatos” érzelmeinket annak érdekében, hogy elnyerjük/ megtartsuk, ne veszítsük el szüleink helyeslését és “szeretetét”. Akinek például túlkontrolláló szülei vannak, az már egész kiskorától kezdve megtanulja, hogyan hogyan fogadjon szót, nyomja el haragját, fájdalmát, könnyeit - vagy épp a saját teste feletti örömét, büszkeségét, elégedettségét - és engedelmeskedjen szüleinek ahelyett, hogy a saját vágyait, örömeit (azaz saját valóságát) követné. Mindez olyan természetessé válik számukra, mint a belélegzett levegő.


A korai alkalmazkodás miatt ”a szeretet, tisztelet, megértés, részvét, tükrözés iránti” igényüknek el kellett fojtódniuk. Érzelmeik távoltartását tökélyre kellett fejleszteniük,  elveszítették a kapcsolatot saját érzelmeikkel, ezért bizonyos érzéseiket sem gyerek- sem felnőttkorukban nem képesek megélni, átélni (pl. önegyüttérzés, irigység, szomorúság, harag, tehetetlenség, elhagyatottság, stb.). Hiányzik élénkségük, életteliségük, felszabadultságuk,  spontaneitásuk, üresnek, magányosnak, értéktelennek érezhetik magukat.


A neuroplasztikus agy


Az emberi agy és a neuronhálózatok fejlődésének iránya és mikéntje annak “használatától” függ. Az alapstruktúrája - beleértve az érzelemregulációs rendszert is természetesen -  az első 2-3 életévünkig fejlődik ki a környezeti hatások és tapasztalatok (ingergazdagság, érzelmi tükrözés, érintések, és a gondozás minősége) függvényében. A későbbiekben ez határozza meg a személyt (neurohormonális és egészségi állapotát, viselkedését, attitűdjeit) - természtesen a későbbi élmények hatásai által megerősítve vagy korrigálva, áthuzalozva.


Már jó ideje nyilvánvaló, hogy különbözőképp alakul az agyszerkezet és -működés szeretetteli gondoskodás és odafigyelés hatására, és másképp, ha valakit elhanyagolnak, bántalmaznak, kihasználnak - vagy “csak” nem figyelnek oda a szükségleteire. És itt minden élmény számít. Márpedig - olvasható egy elég hétköznapi példa az alicemiller.com oldalon - szinte minden kisgyereket megpofoznak valamikor élete első három évében, pl. amikor elkezdenek járni, és megérinteni olyan tárgyakat, amiket “nem szabad”. És ez pontosan akkor történik, amikor az emberi agy éppen felépülőben lévő szerkezete a legérzékenyebb: a  jóságnak, kedvességnek, bizalomnak és a szeretetnek kellene mélyen bevésődnie, és soha, de soha nem a kegyetlenségnek, bizalmatlanságnak, szégyennek és a félelemnek.


Kutatásokból tudjuk, hogy a gyerekek 2-3 éves korukra már magukba szívják az őket körülvevő környezet attitűdjeit (pl. olyanokat is, mint a rasszizmushoz való hozzáállás). Azt is tudjuk, hogy a bűnözők, diktátorok és börtönök lakóinak legtöbbje gyerekkori “nem megfelelő bánásmód”, bántalmazás, elhanyagolás, testi-lelki terror elszenvedője volt. (Persze a traumatikus élmények hatásai rengeteg mindentől függnek, de ha valakinek rendszeresen nem ismerik el, nem hitelesítik, nem validálják a szubjektív igazságát, akkor abból semmi jó nem sülhet ki, mert alapjaiban kérdőjelezik meg az észlelését, a valóságát.)


Ha mindez egy kialakulóban, fejlődőben lévő gyerekkel történik, akkor az a gyerek (minimum érzelmileg) nem fog megfelelően fejlődni. Mert ha hiányzik annak a lehetősége, hogy jogosnak élhesse át és szabadon átérezhesse a saját érzelmeit, akkor az elbizonytalanítja és megakadályozza abban, hogy önmaga lehessen. A gyerek csak a biztonság, védettség, “a figyelem és tolerancia légkörében válik  képessé arra, hogy az elválás szakaszában feladja az anyával való szimbiózist, és megtegye az önállóság felé az első lépéseket”. A szülőknek tehát át kellene tudni érezniük, bele kellene élni magukat gyermekeik élményeibe, félelmeibe, érzelmeibe - mindenekelőtt a kiszolgáltatottság érzéseibe - írja a pszichológus írónő.


A gyerekek érzelmi szükségleteire való odafigyelés, és kielégítésünk nem csak azért fontos, hogy “boldog gyerekkoruk legyen”, hanem mert ezáltal válnak képessé a később felnőtté érő gyerekek a társadalomba való gördülékeny és hatékony beilleszkedésre, és ez biztosítja, hogy egészséges idegrendszerrel, jól működő aggyal, erőszaktól, perverzióktól mentes viselkedéssel rendelkezzenek.


“A szerető, gyengéd anyai gondoskodás aktiválni tudja egy fontos antistresszgén működését. Azoknál a gyerekeknél, akik az élet korai szakaszában nem részesültek szerető gondoskodásban, blokkolva marad az antistresszgén (hivatalos nevén glükokortikoid-receptorgén). Ez azt jelenti, hogy azok a gyerekek, akiknek az életük korai szakaszában nem volt részük szerető, biztos gondoskodásban, az életük későbbi szakaszában sokkal nagyobb stresszaktivitással reagálnak a nehezebb életeseményekre, mint mások. Ennek a depressziós és pszichoszomatikus megbetegedések nagyobb kockázata lesz az eredménye. Abból kell kiindulni, hogy nemcsak a kora gyermekkori, hanem a későbbi tapasztalatok is epigenetikus hatásokkal járnak. Nem lehet kétséges, hogy a fájdalmas, erőszakos, illetve traumatikus élményeknek tartós következményeik vannak (amiknek epigenetikus változások állnak a hátterében). Másfelől fel kell tételeznünk, hogy az új, gyógyító kapcsolatok élménye kedvező hatást gyakorol genetikai állományunk epigenetikus mintázatára." (Joachim Bauer)


Életvezetési problémák és betegségek


Érthető, hogy vakon tagadunk, míg nem ismerjük fel, hogy ami velünk történt, az problémás, az nincs rendben, annak nem így kellett volna történnie, és többet érdemeltünk volna. Érthető, hogy felejteni akarunk, és nem akarjuk érezni a valósággal való szembenézés fájdalmát.
A letagadott gyerekkori szenvedéseknek, az érzelmek és emlékek elnyomásának viszont nemcsak a különböző hárítások (tagadás, bagatellizálás, és intellektualizáció, stb.), de hosszútávú, súlyos  következményei is lehetnek. Ez a saját életünkben az “egyszerű” életvezetési problémáktól a különböző betegségeken és függőségeken, öndestrukciókon át, akár a remény teljes elvesztéséig, az öngyilkosságig terjedhet, de megkeseríthetjük mások életét is nárcisztikus viselkedésünkkel, agressziónkkkal, erőszakos, kegyetlen vagy perverz, zsarnoki, diktatórikus viselkedésünkkel.


Sok tehetséges gyerek perfekcionistalesz és depressziótól szenved. Gyakran nagyzoló érzéseik vannak. Vagy mindez együtt: a nárcisztikus viselkedés, a nagyzolás, mások lenézése az elfojtott gyerekkori élmények jele, és gyakran társul depresszióval. Ők azok, akiktől szüleik tipikusan sokat követeltek, ezért aztán később saját maguktól is túl sokat követelnek. A saját lehasított, át nem élhető, elnyomott érzéseinket másokban megtalálva elítélik, lenézik, megvetik - ez a tipikusan a “saját szemében a gerendát sem, de másokéban a szálkát is” mentalitás. Öndestrukció, öntompítás: felnőttként ellenőrzés alatt szeretnénk tartani érzelmeiket, hogy a társas elvárásoknak megfeleljünk. Ha azonban megpróbáljuk elkerülni a nemkívánatos, fájó gyerekkori emlékeket, azok valamilyen módon elkerülhetetlenül utat törnek maguknak. Előfordulhat, hogy alkohol, drog segítségével, érzelmi intimitás helyett pedig alkalmi szexuális együttlétek hajszolásával tompítjuk az elfojtott érzelmek okozta ürességet vagy rossz érzéseket. “Minél erősebb a fogoly, annál vastagabb börtönfalakra van szükség.”


A kisebbek, gyengébbek, gyámoltalanabbak, védtelenebbek iránti megvetés a legjobb védekezés saját (letagadott) tehetetlenségérzésünk áttörése ellen. A bennünk és másokban rejlő elhagyatott gyermek magányát megvetéssel kell sújtanunk. Ez nem más, mint a lehasított gyengeség megnyilvánulása. Aki erős (ereje abban rejlik, hogy ismeri saját gyengeségeit, ismeri a saját tehetetlenségét, mert megélte azt), annak nincs szüksége arra, hogy a megvetés segítségével demonstrálja saját erejét. "A tehetetlenség, a féltékenység és az elhagyatottság érzését sok felnőtt saját gyermekénél tapasztalja meg először, mivel saját gyerekkorában nem volt semmi lehetősége annak tudatos megélésére. A meg nem élt fájdalomtól úgy lehet "megszabadulni", hogy azt a saját gyerekünkre ruházzuk át.”


Vak körforgás


A szülők természetesen a legjobbat akarják gyermeküknek általában, mégis, gyerekkori traumák “a legjobb családokban” is előfordulnak. Ezek pedig észrevétlenül, a legjobb, legtisztább szándékok ellenére is tovább adódnak. Azok a felnőttek, akik “saját gyerekkoruk rabjai”, gyakran olyan (túl)ideális gyerekkort, boldogabb és teljesebb életet szeretnének megadni saját utódaiknak, amilyen nekik nem adatott meg. Ennek viszont akár az is lehet a negatív következménye, hogy a tökéletességre való görcsös törekvésükben stresszelik és nyomasztják a gyereküket. A gyerek megérzi, hogy a szülő "mindenáron" boldognak akarja őt látni, ezért elnyomhatja az olyan negatív érzelmeit, mint például a csalódottság, fájdalom vagy a félelem, annak érdekében, hogy örömöt szerezzen szülőjének. Tehát ugyanúgy el fogja fojtani/le fogja tagadni a fontos érzelmeit, mint ahogy a szülei is tették, és ugyanúgy “hamis én” alakul ki náluk. Ezzel elkerülhetetlenül fenntartják a romboló minták körforgását. Ha a megoldatlan gyerekkori problémákkal rendelkező felnőtteknek saját gyerekeik lesznek, működésmódjaikat, traumáikat öntudatlanul, akaratlanul, de elkerülhetetlenül továbbadják a következő generációnak és a ciklus folytatódik.

"Semmiben sem lehet többet látnunk annál, mint amik saját magunk vagyunk." (C.G. Jung)


Tudnunk kell, hogy egyetlen oka van az elszenvedett gyerekkori “büntetésnek”: az, hogy szüleink maguk is bántalmazások elszenvedői-tanúi voltak, anélkül, hogy megkérdőjelez(het)ték volna azt. Mindenki csak addig lehet empatikus, amennyire ő maga tudatosította saját gyerekkorát - "és nem lehet megértő ott, ahol a tagadás következtében saját gyerekkori történetének láthatatlan bilincseit hordozza. Ez az, amiért a társadalomban annyira megingathatatlan ebben a vakságban és tudatlanságban, és a szülők folyamatosan továbbtermelik és továbbadják a fájdalmat és a  destruktivitást - a legnagyobb és legtisztább "jó szándék" nevében, tudattalanul és akaratlanul, minden generációban. A legtöbb ember ezt vakon tolerálja, a gyerekkorból eredő traumák következményeiről mit sem sejtve - és a gyerekekkel, kiszolgáltatottakkal szembeni erőszakot még mindig figyelmen kívül hagyják az egész világon. Így működik az erőszak körforgása.


“Miért olyan nehéz elviselni az igazságot, hogy gyermekkorunkban bántalmaztak bennünket? Miért vádoljuk inkább önmagunkat? Mert önmagunk vádolása megvéd bennünket a fájdalomtól. Azt hiszem, a legrosszabb fájdalom, amelyet meg kell tapasztalnunk ahhoz, hogy érzelmileg becsületesek legyünk, annak elismerése, hogy nem szerettek minket, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Ezt könnyű mondani, de nagyon-nagyon nehéz érezni. És elfogadni. Megszabadulni attól a várakozástól, hogy a szüleim egy napon meg fognak változni és szeretni fognak. A gyerekekkel ellentétben a felnőttek már meg tudnak szabadulni ettől az illúziótól, ami jótékony hatással lesz saját egészségükre és leszármazottaikra”

“Egy megkínzott gyerek maga is kínzóvá lesz és kegyetlen szülővé, hacsak gyerekkorában nem talált egy segítő tanút, valakit, aki mellett biztonságban érezhette magát, aki szerette, óvta, tisztelte, és e tapasztalatoknak köszönhetően megtanulhatta, milyen lehet a szeretet. Az ilyen gyerek nem lesz zsarnok: képes lesz tisztelni másokat és együtt érezni velük. (...)


Ha meg tudjuk érteni, hogyan működik az erőszak körforgása, tudásunkat meg tudjuk osztani másokkal, és együtt tudunk működni az erőszak megfékezésében. De ha azt hisszük, hogy az emberek olyan génekkel születnek, amelyek gonosszá teszik őket, nem tudunk semmit sem megváltoztatni. (...) Az emberek szívesen tekintik az emberi kegyetlenséget rejtélynek és veleszületett tulajdonságnak. És egyes ideológiák elég jók arra, hogy eltakarják a kegyetlenség tényleges okait. (...) Az úgynevezett „nevelési” célzatú erőszak és a mai „politikai” életünkben fellelhető atrocitások közötti kapcsolatokat már annyian tartják nyilvánvalónak, hogy nem lehet örökké elhallgattatni őket. Egyszer majd mindenki tudni fogja, hogy az emberi kegyetlenség nem veleszületett, hanem a gyermekkorban alakul ki, ott tanulja meg az egyén. Aki érzéketlenné vált a saját szenvedéseire, az érzéketlen lesz nemcsak saját örömeire is, de mások örömeire és mások szenvedéseire is: ezért hagy másokat is szenvedni."


Az erőszak az igazi érzelmeinktől való elvágásban gyökerezik.
"Az első parancsolatnak így kellene hangoznia: „Tiszteld gyermekeidet, hogy később ne kelljen önmagukon belül védőfalakat építeniük a régi fájdalom ellen, és ne kelljen olyan rettenetes fegyverekkel védeniük magukat fantom ellenségekkel szemben, amelyek elpusztíthatják a világot.”


Mindaddig, míg nem vállaljuk a felelősséget és nem vesszük saját kezünkbe életünk irányítását, nem fog semmi változni. “A tagadás nemcsak ismétlésre ösztökél, hanem rengeteg energiát is felemészt. A következmények: betegségek, étkezési rendellenességek, drogfüggõség.”


A gyógyulás egyetlen, nem könnyű, de atombiztos útja


Elveszett gyerekkorunkat nem kaphatjuk vissza, a múltat nem változtathatjuk meg, de saját magunkat igen. A gyerekkori negatív élményekkel való szembenézés nagyon nehéz és nagy bátorság kell hozzá. Ez fájdalmas, és hosszadalmas, kemény pszichoterápiás munkát igényel, de elképzelhetetlenül gyümölcsöző: szisztematikus önismereti erőfeszítéseink eredményeképpen fokozatosan kiszabadulhatunk a gyerekkorunk “láthatatlan, de mégis oly rémületes” fogságából, és a visszaszerzett (vagy inkább soha nem tapasztalt) valóságunkat (pl. a korábban szégyenként és bűntudatként jelentkező érzelmeinket) integrálva képesek leszünk békében élni, felvállalva tökéletlenségünket, sebezhetőségünket, és felszabadultan, önazonosan, együttérzően és produktívan élvezni az életet, kiteljesíteni önmagunkat.


Ebbe az önismereti munkába azért nagyon nehéz belekezdeni, mert egyrészt nem tudjuk, nem tudatosul, hogy szükség lenne rá - és azt sem, hogy VAN segítség. Másrészt a dolog paradoxona, hogy pontosan azokkal az érzelmekkel történő őszinte szembenézés segít csak, amelyektől az illető a legjobban menekül, mert halálosan fél az érzelmek intenzitásától és a feltörő fájdalomtól. Ha viszont a szenvedésnyomás hatására mégis képes beleugrani ebbe a ködös ismeretlenbe, ebbe az örvénybe, és elindulni az önismereti úton, akkor hamarosan a saját bőrén és életén tapasztalhatja, hogy minél jobban át meri és tudja élni ezeket az elnyomott korai érzéseket (fájdalmakat, tehetetlen dühöt, kétségbeesést, lázadást, stb), annál erősebbnek, igazabbnak és koherensebbnek fogja magát érezni. A folyamatban megtapasztalja, hogy a fájdalom nagy, de nem elviselhetetlen. És hogy az  átmeneti szenvedés nyomában tartós és végleges felszabadultság és megkönnyebbülés érkezik. Nekem erről mindig az örvény metaforája jut eszembe: félelmetes és lehúz, de ha elég bátrak vagyunk engedni magunkat a mélybe húzni a fájdalmaink mély átélése által, annyira elkeskenyedik az örvénytölcsér alja, hogy könnyedén ki tudunk úszni belőle. De csak ott lent van erre lehetőség. Ha a víz felszínén pánikba esve próbálkozunk ellenállni és kimenekülni, nem fog sikerülni…
Mert “a gyerekkori érzések feléledése és tudatossá válása nem öl, hanem szabaddá tesz. Minél inkább megengedjük magunknak ezeket a korai érzéseket és minél inkább át is tudjuk azokat élni, annál erősebbnek és koherensebbnek érezzük magunkat." Ami viszont valóban öl, az azoknak az érzelmeknek az elhárítása, amelyek révén a tudatos élmény fellebbentené a fátylat az igazságról. Az autentikus érzelmek elfojtása vakká és beteggé teszi az embert.


És sokszor nem elég az az intellektuális belátás, amit segítő könyvek, cikkek, jótanácsok képesek nyújtani. Egy segítő könyv befolyásolhatja a gondolkodást és a hozzáállást, lehet szemfelnyitó, hitelesítő, validáló és funkcionálhat “tanúként”, Alice Miller könyvei is pont ilyenek. (Ezért írok épp az egyikről.) De amikor tudja valaki, hogy ilyen és olyan múltbeli események, traumák miatt vannak jelenleg problémái, de ezeket a problémákat ennek ellenére sem képes megoldani, akkor a kognitív intellektualizálás megnyugtató tüneti kezelése helyett mélyebbre kell ásni: venni kell a bátorságot, és elszánni magunkat a saját személyes, addig letagadott igazságunk érzelmi felkutatására és tudatosítására.
“Azok az emberek, akik teljes mértékben tudni akarják az igazságukat, meg tudják ezt tenni. És én azt gondolom, hogy ezek az individuumok fogják megváltoztatni a világot. Nem lesznek „hősök”, egészen szerény emberek lesznek, de érzelmi becsületességük egyszer majd kétségkívül le fogja rombolni a tudatlanság, tagadás és erőszak falát. A fájdalom, hogy nem szerettek, csak egy érzés, és az érzés sohasem destruktív, ha arra a személyre irányul, aki a fájdalmat okozta. Még a gyűlölet sem destruktív mindaddig, amíg tudatos és nem másra irányított. De nagyon destruktív, sőt nagyon veszélyes is lehet az ember és mások számára, ha letagadják és bűnbakokra irányítják át.”


“A depresszió a seb közelébe vezet, de csak a hiány – a sorsdöntő időszak hiányának– meggyászolása vezet valódi sebgyógyuláshoz.” Ez hosszabb időt is igénybe vehet, de megéri: a saját érzelmeinkkel való konfrontálódás óriási megkönnyebbülést és változásokat hozhat. „A tapasztalat arra tanít bennünket, hogy csupán egyetlen tartós fegyverünk van az elme betegségei ellen: a gyermekkorunk egyéni és egyedi történetében rejlő igazság érzelmekkel teli felfedezése és elfogadása.”


Azok, akik hatékonyan konfrontálódnak saját érzelmeikkel, teljesebb életet képesek élni, mint az illúzióik és elnyomott érzelmeik világában élők. Nem süllyednek bele a saját szégyenükbe, a lenézésbe, gyűlöletbe vagy a(z ön)destruktív viselkedésekbe. Ehelyett életükben először képesek lesznek elfogadni a saját érzelmeiket. Megengedik maguknak, hogy szeressenek, gyűlöljenek, sírjanak, nevessenek, haragudjanak, irigykedjenek vagy bárhogy máshogy érezzenek - ahelyett, hogy helytelenítenék, ignorálnák, lenéznék és megpróbálnák elnyomni ezeket az érzelmeket.


Össztársadalmi haszon


Amikor a pszichoterápiás kliensek szembenéznek saját gyerekkori elnyomott érzelmeikkel, traumáikkal, és meggyászolják elvesztett/sosemvolt énjüket, soha meg nem tapasztalt lehetőségeiket, gyakran megfogalmazzák, hogy milyen felszabadító érzés, hogy “végre önmaguk lehetnek”. És nem nehéz elképzelni, hogy ennek természetesen pozitív hatásai vannak párkapcsolatukra, gyerekeikre, családjukra, munkájukra is - sőt, az egész társadalomra nézve. Amikor valaki megengedi magának, hogy ítélkezés és szégyenkezés nélkül “önmaga” lehessen, akkor ugyanezt meg fogja engedni másoknak is: a partnerének, gyerekeinek és bárki másnak. Tehát megtalálni igazi lényünket és együttérzéssel fordulni a valódi belső önmagunkhoz a legfontosabb dolog, amit magukért és másokért is tehetünk. Azok, akik igazi önmagukká válnak, együttérzőbbé, őszintébbé, jobbá tehetik a világot.


"A demokrácia jövője az egyénnek ettől a lépésétől függ. Mindaddig hiábavaló a szeretetre és az értelemre hivatkozni, amíg az érzelmek tisztázására nincs mód. A gyűlölet ellen nem lehet érvekkel harcolni, az eredetét kell megtalálni, s olyan eszközt kell alkalmazni, mely lehetővé teszi a gyűlölet feloldását.


Az erős érzelmek élménye nemcsak azért felszabadító, mert a gyermekkor óta megfeszült test "megkönnyebbülhet", hanem mindenekelőtt azért, mert ezek az élmények nyitják rá a szemünket, szabadítanak meg illúzióinktól: visszaadják elfojtott emlékezetünket, és gyakorta megszüntetik tüneteinket. (...) Amikor végül a haragot megéljük és jogosnak tartjuk, akkor az fel is oldódik. Csak akkor kerül megint előtérbe, éspedig jogosan, mikor ismét okunk van rá.


Ám a jogosulatlan, az ártatlan emberre irányuló gyűlölet végtelen, sosem nyugszik. (...) Romboló, mert a rombolás elfojtott történetéből ered, amelynek kínjait a testi emlékezés teljes egészében megőrizte. Megmérgezi a lelket, felfalja a mentális emlékezést, és nemcsak a belátásra és az átérzésre való képességet, hanem a megértést is alapjaiban pusztítja el."
Ezért lenne kulcsfontosságú minden segítő foglalkozású számára a saját történetének megismerése, traumáinak feldolgozása: akik ugyanis saját traumáikat nem dolgozták fel, azok - az ilyen szülőhöz hasonlóan ugyanúgy - akadályozhatják vagy meggátolhatják páciensüket a javulásban, mert vagy intellektualizálásra késztetik őt, vagy áttételi (hamis) javulásra.


"Azok, akik készek saját történetüket kiásni a feledés homályából, más embereket is bátorítani fognak, hogy tegyék meg ezt a lépést."