Az első csoport előtt…..és után…….

A hozzánk járók leírták, hogy milyen érzésekkel, élményekkel vettek részt az első beszélgetésen és az azt követő csoporton. Az alábbi kérdésekre adott válaszaikat olvashatod:

- Milyen volt az első személyes találkozásod "A HELY"-en?
- Milyen érzésekkel és gondolatokkal jöttél le először a csoportba?
- Milyen érzéseket kellett leküzdened, ezekben hogyan segített vagy nem segített a csoport?

1.
Nagyon jó élmény volt, mert rögtön oldottátok a feszültséget, ami bennem volt.
Félelem és reménytelenség érzése volt bennem.
Beszélgetések tisztázták bennem, hogy egyedül Én tehetek magamért.  Senkit nem érdemes hibáztatni, mert az úgyis csak hárítás. Kell bizonyos embereknek Nemet is mondani, hogy továbbmenjen az életem Főleg abban segített a csoport, hogy kibeszélhettem olyan dolgokat, amire azt hittem nincs válasz. És a csoport meg adott nagyon jó gyakorlati tanácsokat. De a legnagyobb segítség az volt, hogy Nektek kimondtam, hogy amellett, hogy van egy alkoholfüggő apám, (ezt tudtam), van egy kapcsolatfüggő anyám is. És azzal, hogy kimondtam, el is kezdődött ennek a feldolgozása.

2.
Kíváncsi voltam és féltem is.  
Érzéseim: elkeseredettség - azt hittem vége a világnak, félelem - mit fogtok szólni hozzá, tehetetlenség - nem tudom szép szóval meggyőzni a lányomat, hogy hagyja abba, félelem - ebbe belehal, düh - aki először adta neki a szert, azt meg tudtam volna ölni, remény - megmondjátok a tuti megoldást.
Amiket le kellett küzdeni  a fenti érzéseken kívül: lelkiismeret-furdalás, elhinni magamról, hogy nem vagyok csődtömeg.
Amiben segítettetek:
        Megértettem, hogy én csak magamon tudok változtatni, mások döntéseit, cselekedeteit el kell fogadnom.
        Megtapasztaltam, hogy nekem is vannak érzéseim és ezeket nem kell(szabad) elrejteni.
        Meg tanultam nem-et mondani, és ezzel párhuzamban, csöndben maradni is a megfelelő szituációban.
        Rájöttem mi a fontos az életemben, azóta is formálgatom, megváltozott a gondolkodásmódom, a viselkedésem.
        Felnőttként tudom kezelni a nagykorú gyermekemet.
3.
Nekem megrázó, és bántó. Most már tudom, hogy milyen az, amikor nem szimpatikus valakinek a megnyilvánulása, azóta, már én is láttam ilyet a csoportban. Azért bántó, mert túlságosan kemények voltak a megfogalmazások az én lelkiállapotomhoz képest. De miután mindenki egyet mondott, így elkezdtem hinni a módszerben. De más hinni, és más megcsinálni.
Teljes kétségbeesésben, tanácstalanságban, az összeomlás előtti állapotban.
Nem volt olyan érzés bennem, amit le kellett küzdenem. Annyira akarom, hogy ez a rettenetes fájdalom ami bennem van, az enyhüljön, hogy bármire képes vagyok ezért. A szívem még mindig nem tudja külön választani, hogy az Ő fájdalma nem az enyém, hogy az Ő hibája nem az enyém.
Úgy érzem, hogy rosszul indítottam a csoportban, nem vagyok megérthető. A szimpátia, vagy antipátia egy érzés, amit nem lehet megmagyarázni.    

4.
Izgatottan mentünk oda és meglepő volt az ott ülők "tapasztaltabbak" határozottsága. Alapvetően jó volt.
A tehetetlenség érzésével mentünk, és a na próbáljuk meg ezt is, hátha...
A hitet kellett megszerezni és a receptet megkaptuk.

5.
Mivel ijedt, megtört lelkiállapotban mentem „A HELY”-re, az első alkalom ennek megfelelően távolságtartó volt. Újoncként én is beszéltem magamról, és meglepődtem a tagok "egyértelműségén". Nem volt szépítés, maszatolása a tényeknek, hanem kemény, szigorú ébresztés.
Azt éreztem, hogy nem mehet így tovább az életem, valamit tennem kell. Reménykedtem, hogy talán „A HELY”-en, megoldást találhatok a problémámra, a hozzám hasonló gondokkal küszködők megértő támogatása által. Azt gondoltam, hogy muszáj valamit lépnem, ha jobb életet akarok magamnak és a gyerekemnek.
Először a szégyenérzettel kellett megbirkóznom, ami különös módon hamar megtörtént, hallva és látva a többieket. (többek közt rájöttem, hogy az én gondom nem is akkora gond, mint amilyennek hittem).
 Aztán ide tartozik az önsajnálat, aminek leküzdésében szintén segítségemre volt a csoport. A kiszolgáltatottságot is ide sorolnám, a félelmet, a sértődöttséget, a dühöt, és még biztos találnék néhányat, ha tovább gondolnám. Ezek az érzések mára mind felszívódtak, néha halványan még előjön egyik-másik, de mindig okkal, és csak néhány pillanatra, nem marad meg tartósan bennem. Ennek feldolgozását a csoport segítségével kezdtem el.
Összességében véve, ha nem lett volna „A HELY”, biztos, hogy most nem lennék az, aki vagyok. Bár csak néhány alkalommal voltam nálatok - és úgy jöttem el, ahogy mentem, azaz a semmiből bukkantam fel, és aztán egyszer csak már nem voltam - szóval  ha nem megyek”A HELY”-re, most sokkal nehezebb lenne.  Sok mindenre ráébresztett magammal kapcsolatban. „A HELY” hatására részt vettem egy önismereti tréningen, majd egy négy hónapos műhelyen, és mondhatom, hogy köszönöm, jól vagyok! :-)


6.
Akkoriban (ésszerű határok között) igyekeztem minden dolgot kipróbálni. Kíváncsi voltam nagyon "A HELY"-re, így rögtön lementem a következő hozzátartozói csoportra, mikor megtudtam, hogy létezik. Első alkalmakkor nem is értettem miről szól, de jártam becsülettel minden héten, vágytam rá, hogy kisüljön belőle valami. Akár jó, akár rossz. Volt, hogy feldúlva mentem haza, volt hogy leverten, de mindig elgondolkodtatóak, sokszor hátborzongatóak voltak a beszélgetések. Élveztem, hogy a családi körből kilépve, szabadon lehetett átbeszélni lelki dolgokat és azokban "idegen" emberek mennyire tapasztaltak. Tetszett, hogy a "csoport erejével" mindenkiből kihúzható volt a valóság és az sokaknak felnyitotta a szemét. És sokak felnyitották az én szememet is. Ez hol lehangoló, hol üdítő érzés volt, de kellett, vágytam a következő összejövetelre.
Ja és a végére hagytam a leküzdeni való érzést: beszédvágy. Egész estét képes lettem volna beszélni, csak hogy velem foglalkozzon az egész csoport. Ezen a Segítők határozott beszédfonal-irányítása mindig segített. És milyen jól van ez így!


7.
Jó. Segítőkész, korrekt válaszok. A lehetőségek gyors számbavétele, és pozitív "hozzámállás".
Nagyon vártam, szalmaszál....... előző nem túl sikeres próbálkozásaim miatt izgultam, hogy mennyire tud segíteni.
Érzéseim: szégyenlősség, reménytelenség, önbizalomhiány.
Eddig rossz élményem nincs, sokat segít és tanulok a körben arról, hogyan lehet keretek között irányban tartani egy beszélgetést. Valami kis számomra fontos gondolatot mindig tudtam hazavinni a hozzászólásokból.
Jól érzem magam itt, jó hogy nem baj, ha bajom van.
 
8.
Itt döbbent rá az ember, hogy nincs egyedül a problémájával, és itt jött rá arra is, hogy másoknak sokkal nagyobb problémái vannak. A hely az egyetlen hely, ahol igazán őszinték az emberek egymással. Nincs takargatni valójuk. Senki nem mutogat rájuk. És mindenki segíteni próbál.
Csak azt tudtam, hogy baj van, de akkor még nem is tudtam, hogy mekkora. Csak remélni tudtam, hogy segítséget kapok, és meg tudom változtatni a fiamat.
 
Meg kellett bízni másokban. És meg kellett tanulni mások előtt megnyílni, beszélni.  
Segített megérteni, hogy nem tudom leszoktatni a fiamat semmiről, ha Ö nem akarja.
 
Sikerült új szabályokat felállítani a családban. Letenni a függőségemet. Már nem a fiam életét élem, hanem a sajátomat.
A fiam 3 éve dolgozik egy helyen. Másfél éve van egy barátnője.  
Leszokott az alkoholról, a fűről, és a cigarettáról.
Naponta okoz meglepetéseket, hogy mennyire megváltozott. Szép lassan felnőtt lett.

9.
Először úgy éreztem, hogy olyan helyre jöttem, ahol csupa-csupa súlyos gondolatokkal és érzelmi akadályokkal küszködő és azonosuló, magukat  "függő embereknek" valló csoport-társak vesznek körül.  -  Én meg mit is akarok a kis munka-szabotáló hiedelmemmel, és internet-ügyetlenségemmel.  Mivel minden úgyis csak megtörténik körülöttem, és nem válthatom meg a világot, csakis a saját világomat válthatom meg.
Természetesen, mindezt akkor így, ilyen összefüggésekben még nem ismertem föl, csak valamivel később, jó néhány hónap csoportozás után mertem bevallani magamnak és másoknak.  
Valójában dübörgött bennem a "spirituális szuper-egoizmus", mivel úgy gondoltam élményeim és megtapasztalásaim hatására, már fölötte állok a világi dolgoknak, eseményeknek, körülményeknek, képzelt akadályoknak, fájdalmaknak és félelmeknek.
 
Amikor elkezdtem elgondolkodni önmagamon és cselekedeteimen, valamint azok következményein, fokozatosan rá eszméltem, hogy a sok lelki szenvedés, elengedés és kinyílás után a sérült kicsi egóm újra megerősödött. Úgy éreztem valamilyen terápia szükségessé vált számomra.
 
Amikor elkezdtem ráérezni, hogy valójában csak egyéni vagy csoportos terápiával tudom teljesen feloldani és feldolgozni az érzelmi elakadásaimat és a tudatos-tudatalatti önszabotáló hit-hiedelem rendszereimet, valamint a tudattalanból feljövő számos félelmeken és fájdalmakon alapuló blokkokat, rájöttem, hogy a terápia egy életre szóló feladat, s én most úgy szerethetem és elfogadhatom önmagam, ahogy vagyok.
 
Amikor elkezdtem feltételek nélkül elfogadni és szeretni önmagam a családomat, a barátaimat, szeretteimet, munkáimat, és a világot, amelyben élek, és amit teremthetek, fölismertem és megértettem, hogy az ÉLET a LÉLEK fejlődésén és beteljesedésén alapul.

 10.
Mivel elég mélyponton voltam azokban a napokban és előző nap voltam a Dokinál, nem értettem pár dolgot. Megadta Kriszti elérhetőségét, akit azonnal hívtam, miután kijöttem a rendelőből, másnapra mondta, hogy mehetek, fél órával a csoport előtt. Amikor megérkeztem, János elegyedett beszédbe velem, amit nem értettem, hogy miért kell mással beszélnem, ha ott van a Kriszti is. Arra gondoltam, talán gyakornok még a Kriszti és azért „passzolt át” „ahhoz a fickóhoz”. Mivel az előző években már olvastam Doki könyveit, előző nap pedig kérdéseivel már edzett további kérdésekre, ezért – visszaemlékezve – baráti beszélgetésnek tűnt az első személyes találkozás. János kíméletesen volt könyörtelen. Sírva röhögtem (ahogy’ azóta már többször), amikor tükröt tartott.
A szigetszentmiklósi rendelőből HÉV-vel utaztam vissza, idézgettem a Doki szavait. Közben gondolatban lefestettem (mint egy animációs képsor), miről is szólt ez a vizit: egy szakadék szélén álltam a beszélgetés elején, aztán lelökött, miközben kérdezett, minden egyes kérdésével belezuhantam a mocsárba (vagy talán a poklomnak neveztem), aztán valahogy elfogyott a lábam alól a mocsár, de éreztem, hogy az én döntésem, hogy kimászok belőle, vagy hagyom, hogy lerántson. Aztán visszaidéztem, amikor kérdezte függő vagyok-e. Sorolta, soroltam, hogy mik nem: drog, pia, cigi. Majd rákérdezett a félelmekre. De arra úgy, mintha ott megtudtam volna, mi az a megvilágosodás… „Hiszen azok mozgatnak!” - mondtam. Ahogy ezt is visszaidéztem, arra gondoltam, hogy de akkor én miért megyek drogosok és alkoholisták közé? Fogom-e érteni őket? Fognak-e érteni engem?
Előbb leírt aggódó érzéseimre már az első csoporton megnyugtató választ kaptam. Mert azt éreztem, hogy szinte semmi különbség nincs közöttünk, csak annyiban, hogy kinek, miben manifesztálódnak tovább félelmei. Néhány alkalom során sokat segített, hogy pár alapfogalom tisztázódott bennem, pl. a szavak jelentése mögé néztünk (pl. szenvedélybetegség). Hajlamos vagyok meglátni az emberekben azt, ami tisztelnivaló bennük, de azt vettem észre, hogy ezek a valamilyen függőséggel áldott/átkozott emberek mind-mind valamilyen tehetséget, kincset rejtenek magukban. Az egyes emberek monológjai a csoportokban, rádöbbentettek, hogy ki-ki milyen háttérrel/előélettel rendelkezik és azokra hogyan reagált, mennyire képes beragasztani egy-egy problémába őket. És ha őket, akkor engem is… Ez is egy tükör volt. Ahogy hallgattam, hogy miből kreál problémát valaki, ahogy nem hallja a neki szegezett kérdéseket; és ahogy azóta nagyon figyelek, hogy mikor kreálok én problémát, hogyan hagyom – vagy nem – hogy problémát „növesszek” valamiből. És hogy meghalljam a feltett kérdéseket és azokra megkeressem a legőszintébb válaszaimat.


11.
Én megvallom félve mentem le első alkalommal, mikor a doki ajánlotta, mint lehetőség, nem voltam benne biztos, hogy lemegyek. Hajtott a kíváncsiság és a doktortól hazafelé menet, emlékszem fantáziáltam a helyről. Változni akartam és akarok, nem engedhettem meg magamnak, hogy egyszer legalább ne menjek le, hiszen pont azért nem mentem volna le, amiért „A  HELY”-re kellett" mennem. Másképp képzeltem el a csoport működését, talán "mélyebbnek" gondoltam. Az első alkalommal nagyon különös személyekkel voltam együtt, nem mindennapos problémákat vázoltak, ezért talán a hangulatára is másképpen emlékszem, mint ahogyan mostanában érzem. Konkrét dolgot nehezen tudnék idézni, inkább személyekre, arcokra emlékszem, de jó érzésekkel mentem haza a csoportról, pedig aznap nem beszéltem magamról. A további, néhány ezt követő alkalommal is volt bennem félsz, ami csoport közben szinte mindig oldódott vagy mi, nem szeretem ezt a kifejezést. Van, hogy hozom a feszültséget, de érdekes módon szinte érezhető, ahogy megkönnyebbülök a csoport alatt. Van, hogy a rossz érzés/érzések (feszültség, félelem) visszatérnek csoport után. Elég sok hasznos tanácsot kimagoztam a csoportok alatt a szülőkhöz való hozzáállás területéről. Pl: a függőség és az otthoni környezet, tisztelet, határok, leválás jelentősége stb. A "csoport óta" jobban figyelek magamra, így kevesebb játszmába, meddő vitába megyek bele, józanabbul látom a hétköznapi szituációkat. Türelmesebb vagyok és toleránsabb, mivel talán egy picit jobban a dolgok mögé látok és máshogyan kommunikálok (tisztábban, konkrétabban, őszintébben). Fontosnak tartom a csoporton kimondott dolgokat, cselekedeteimet annak tükrében vizsgálom és törekszem azok betartására. Továbbra sem vagyok biztos magamban, bár ehhez, hozzájárul egy olyan probléma, amit eddig csak említettem, de még nem beszéltem róla a csoport alatt. Én egy hosszú tanulási folyamatnak fogom fel, aminek az elején járok és még sok mindent nem értek.
Nem emlékszem olyan csoportra, ahol ne hangzott volna el számomra hasznos információ. Általában várom a következő csoportot.


12.
2004-ben volt. Óriási élmény volt számomra, ijesztő és izgalmas egyszerre. Hirtelen megértést és segítőkészséget tapasztaltam, ugyanakkor elvárásokat is, ami hatalmas motivációt keltett bennem a változtatásra.
Félelem, szorongás, megfelelni vágyás. Arra gondoltam, hogy ott már mindenki nagyon messze jár a változtatás útján, amihez én még fel sem tudok nőni. Bajzi és Kati legendák voltak a szememben és nagyon szerettem volna befogadva lenni a csoport által. Féltem a csoporttagok ítéletétől felettem, és kb. mindenkit idealizáltam, akit csak ebben a helyzetben lehetett.
Elsősorban a megfelelni vágyást de ez egy hosszabb folyamat volt. A félelem hamar elmúlt, mikor megtapasztaltam a csoport elfogadását. Segített a csoport elején felolvasott szabályzat (keretezés), a csoportkohézió, személyes kapcsolatok a tagokkal, a közös fájdalom (más is úgy érezhet, mint én), egyéni beszélgetések csoportok után a segítőkkel.

13.
Nekem heroin függő lányom van. A rádióban hallottam először „A HELY”-ől, talán „A HELY” sorozat első adásainak egyike volt. Egy széthulló család, széthulló párkapcsolat közepén, belefáradva a megmentő szerepébe érkeztem ide. Annyira rossz volt, hogy éreztem, ha nem változtatok valamit, megzakkanok. Tele voltam félelemmel.
Az első alkalommal nem azt kaptam, amit vártam – bár nem tudom mit vártam. Csúnyán szembesítettetek önmagammal és a helyzetemmel. Elég kemény volt, de, talán mert éreztem a hitelességet, másodszor is elmentem, és aztán még nagyon sokáig.
Először az elkeseredés, a tehetetlenség és ezt most furcsa leírni, de a szégyen érzésével is meg kellett küzdenem. „A HELY”-ben az a jó, hogy hasonló gondokkal küzdő társakra találtam. Nem éreztem magam egyedül. „A HELY” a közösségbe tartozás élményét adta.
A legkeményebb az volt, hogy őszinte legyek önmagamhoz. Egy függő gyerek édesanyja nagymester az önámításban. Azt gondolom, hogy aki eljut ide azzal az elvárással jön, hogy tuti receptet kap, és egy csapásra megoldódik minden. A felismerés, hogy ez nem így működik, nekem hónapokba, talán egy évbe is telt.
Nagyon sok segítséget kaptam tőletek és ma már tudom, hogy miért „Magadért” az alapítvány neve. Sokszor csodálom a toleranciátokat és a türelmeteket. A csoportban nekem még a mai napig fel kell idéznem, hogy én milyen voltam, amikor ide kerültem, hogy le tudjam küzdeni a türelmetlenségem.
Ma is hozok rossz döntéseket, elmondok rossz mondatokat, és van, amikor bánatos vagyok, vagy fáj valami, de már tudom, hogy megoldom, kijavítom, és nem akarok belehalni. A legnagyobb segítség, amit tőletek kaptam az volt, hogy kihúztatok a bénultságból.


14.
Dr. Csernus Imre ajánlására mentem le „A HELY”-re, előzetesen még néhány szót telefonon beszéltem az egyik önkéntes segítővel. Senkit nem ismertem ott, és arról sem tudtam semmit, hogy hogyan működik egy ilyen csoport, ezért nagyon ideges voltam, nem tudtam mi vár rám. Nekem talán segítség lett volna, ha hallok előzetesben néhány szót arról, hogyan zajlanak ezek az ülések.
Váratlanul ért, hogy sok, számomra idegen ember előtt kell beszélnem az életemről, ettől sem lettem nyugodtabb. Továbbá az is nagyon feszélyezett, hogy az idegesség miatt alig tudtam a többiekre figyelni. Viszont pozitív érzés volt, hogy megtapasztalhattam, hogy mások is nehéz helyzetben voltak, a problémáimmal nem voltam egyedül, a többiek nagy része is feszült volt. Ez némileg megnyugtatott.
Semmilyen elképzelésem nem volt azzal kapcsolatban, hogy mit adhat a csoport nekem, azt viszont tudtam, hogy valamit tennem kell azért, hogy élhetőbbé tegyem az életemet, ezért mentem és mentem. Igazából azzal sem voltam teljesen tisztában akkoriban, hogy mekkora bajban vagyok. A szembesítés, amivel az első alkalmakkor találkoztam inkább zavarba hozott, mint megijesztett.
Eleinte nem volt túl jó érzés csoportba járni, mert találkoztam a saját bizonytalanságaimmal, türelmetlenségemmel, agressziómmal – egyre többet láttam magamból, azokból a dolgokból, ami nem használt Nekem, de belül, valahol a gyomromban, szemben az értelemmel éreztem, hogy mennem kell. Visszagondolva, nem tudom, hogy tudott volna-e segíteni a csoport abban, hogy jobb közérzettel menjek le. Magamban úgy intéztem el ezt a problémát, hogy ez nem az a hely, ahová az emberek szórakozni, vagy időt tölteni járnak le.
A legnagyobb felismerés, ami a csoporton keresztül ért a kezdetekben, hogy nem vagyok egyedül. Néhány alkalom után időnként már büszke is voltam arra, hogy oda járok, hogy hallhatok olyan dolgokat, amit mások nem tudnak.
Amit a csoporttól kaptam: elkezdtem alkalmazni azokat a megoldási módokat, amit a régebbi csoporttagok használtak – nemet mondani dolgokra, szembenézni a félelmekkel, agressziót kezelni, türelmetlenségemen finomítani – persze ez sok-sok időt vett igénybe és még mai is sokat kell dolgoznom magamon, lassan mennek a dolgok.