MAGÁNYOS FARKAS

Nem olyan régen kezembe került egy füzet, amibe tizenévesen verseket írtam. Sokat írtam a magányról. Ma 31 éves vagyok és magányos. Amit elképzeltem tizenévesen, az ma a valóság. Akkor azt gondoltam az lesz nekem a jó, ha mindenkitől és mindentől elszeparálom magamat. Láttam magamat, ahogyan este megyek haza, pergett előttem az életem filmje, ma pedig élem ezt a filmet. A címe: Magányos farkas. Bármikor, bárhová mentem vagy voltam hivatalos, mindig feleslegesnek éreztem magam. Legyen az társaság, iskola, a legkisebb csapat, beléptem egy szórakozóhelyre és máris egyedül akartam lenni. Az esetek többségében legszívesebben sarkon fordultam és haza mentem volna. Volt amikor ezt tettem. Gyerekkoromban is ezt éreztem, nem kellek senkinek, nem tartozom senkihez. Valahogy így is volt. Anyám nem akart engem, véletlen lettem neki. Mikor kiderült, hogy jövök már késő volt bármit is tenni. Volt nagy cirkusz…….vidéken, esküvő nélkül, gyereket szülni…..!?
Ezelőtt 31 évvel ( de még ma is megbélyegzik a nőket ), nemhogy abban az időben….
Nem volt mit tenni, jöttem hét hónapra. Hol az anyám, hol a nagymamám(Mama), nagypapám vagy a nagybátyám vigyázott rám. Ők voltak a család. Négy éves koromig szinte csak Mama vigyázott rám. Hozzá ragaszkodtam nagyon, ez így van a mai napig is. Az élet úgy alakult. Hogy most én vigyázok rá.
Este 8 óra van, anyám valószínű szín részeg, a szintén alkoholista pasijával. Itthon most csend van és nyugalom. Ez mekkora dolog! A csend és a nyugalom!

Négy évesen költöztünk el vidékről Pestre anyuval, szokás szerint nagy cirkusszal. Mintha ma lett volna. Anyu 3 napig nem jött haza, én Mama ölében vártam, hallgattam a vonatokat, de se az estivel, se a reggelivel nem jött. Nagyon szomorú voltam, Mamám vígasztalt, hasztalanul.
Anyu fiatal volt, gyönyörű és csinos éjjel-nappal. Annyian udvaroltak neki, mint égen a csillag. Hosszú szőke haja, világító kék szeme, hófehér bőre megfogott minden férfit. Már akkor felesleges voltam az életében, nem tudott mit kezdeni egy gyerekkel az életében.
ÉREZTEM, HOGY FELESLEGES VAGYOK. Amikor 3 nap után végre hazajött, Mama fizikailag is neki esett, mit képzel, itt hagyni a gyereket, stb….stb. Sírtam, védtem anyámat, szaladtam hozzá, mint egy testőr, hogy megvédjem a Mamától, aki még anyám hajába is beletépett. Félelmet, szorongást éreztem, két ember, akihez ragaszkodtam egymásnak esett.
Ezt a szorongást és félelmet nem éreztem, egészen a tavalyi évig, amikor Mamám szellemileg elkezdett leépülni. Hónapokig kiabált velem, cirkuszolt, szinte forgott a szeme a téveszméi miatt. Nem értettem miért félek és rettegek egy 80 éves öregasszonytól? Külső segítséggel ugyan, de rájöttem! Az érzés ismerős volt! Ugyanazt éreztem, mikor gyerekkoromban, azon az ominózus napon Mama anyámnak esett. „Visszamentem” arra a lelkiállapotra, amikor ott az udvaron Mama a jobb karomat, anyám a bal karomat rángatja! Én pedig RETTEGEK, FÉLEK, SÍROK. Kiabálom, hogy ne bántsd anyut! Ezúttal Mama engem bántott a szavaival, amikor elkezdett hallucinálni. Tudatosan rákészültem a következő helyzetre, és szembenéztem a félelmemmel, a rettegéssel és MAMÁVAL. Megcsináltam és sikerült!!
Azóta elfogadta az orvosi segítséget, a szociális gondozókat, amikor én nem vagyok otthon.
Ez több mint fél éve volt, a mai napon rendben van, persze más problémák ütötték fel a fejüket. Ez volt az első olyan eset, amikor sikerült „beazonosítanom” egy régi érzést és félelmet, megtaláltam a gyökeret.

Albérletről albérletre vándoroltunk Pesten, anyám dolgozott, én óvodába mentem, vagy valaki vigyázott rám. Mindig otthagytak valahol. Mamát csak ritkán láttam, így anyám maradt, belé kapaszkodtam görcsösen. Hiányzott Mama szeretete, más volt mint anyámé, ő mintha kötelességből szeretett volna, én voltam neki a szükséges rossz.
Kikötöttünk egy újabb albérletben. Anyámnak a pasija lett a tulajdonos, anyámtól kb. húsz évvel idősebb volt a pasi. Alacsony, köpcös, kétszínű szemét alak. Anyámnak a nyomába sem érhetett. Egy gyönyörű nő egy vén f….al. Nem minden a külső, de ennek a belseje is csúnya volt. Anyám mosott, főzött, takarított, a pasi állandóan féltékeny volt. Anyám igazi cseléd lett.

12 éves lehettem, mikor visszaköltöztünk vidékre, de ott sem volt maradásunk, csak kb. fél évig. Anyám és Mamám között folytatódott az egykori harc. Mikor mész már férjhez…… felrakták a régi lemezt. Aztán a vén ember visszacsalta anyámat Pestre. Nyári szünet volt, én hazaértem és már össze volt pakolva a holmim, bútor, ruha…..minden a kocsin volt már. Egyszerűen nem akartam elmenni csak sírtam, könyörgően néztem nagybátyámra, Mamámra, hogy ne engedjenek el. Nagybátyám egy nyugtatót adott nekem, a következő kép, hogy a kocsiba ülök, Pest felé tartunk.
Nem tartott sokáig az idill, pár év múlva az öreg ráunt anyámra, és újra albérletről-albérletre jártunk. Laktunk öregasszonynál, kurvánál, anyám olyan helyekre vitt, ahová normális nő nem viszi a gyerekét. Volt ahonnan szó szerint az utcára zártak ki minket, semmi ruhánk, bútorunk nem maradt. Hol volt mit ennünk, hol nem. Emlékszem egy Karácsonyra, amikor egy szomszéd néninél vacsoráztunk, mert semmit nem tudtunk enni. Anyám elkezdett inni. Bőrbetegsége kiújult, ma már felismerhetetlen az egykori gyönyörű nő. Egykori gyönyörű testét mindenhol pikkelysömör borítja.
Eközben én próbáltam a tinik életét élni. Nagyon jó társaságom volt, de mégis mindig ott volt a feleslegesség érzése. Fiúkat soha nem mertem magunkhoz hívni, mindig szégyenérzetem volt a körülményeim, később anyám miatt. Visszanézve azt gondolom, nem illettem bele az akkori társaságba. Bármikor, bárhol voltunk nekem mindig a gondok, a problémák voltak az eszembe, mint pl. nincs mit enni, kikapcsolták a villanyt, anyám nem talál munkát stb….
Egyszer láttam a tévében egy akkor velem egykorú tiniket hasonló problémával, egy csoportba jártak, talán hasonló lehetett, mint A HELY. Mondtam is a barátnőmnek Zsófinak, elmennék egy ilyen helyre, hátha nekem is segítene valamilyen formában. Kinevetett…..miért kell neked csoportterápia.
Évek múlva, amikor valóban segítségért folyamodtam, mindenkinek elmondtam, csak neki nem. Pedig milyen szívesen beszéltem volna neki a problémáimról.
Az albérletek sorra jöttek és mentek, volt még egy visszaköltözés nagymamámékhoz, úgy 16 lehettem, szokásos cirkusszal eljöttünk.
Már évek óta Pesten laktunk, mikor egy szükséglakást kaptunk, szoba-konyhából állt. Beköltöztünk, jól éreztem magamat, nyugalom volt egy darabig…. Anyám egyre mélyebbre süllyedt, közben szült egy férfitől egy kisfiút, akit egyszerűen ott hagyott a kórházban. Szemembe hazudott, hogy nem is történt semmi, de a későbbi hivatalos levelekből kiderült, hogy valóban szült egy gyereket. Szerencséje van annak a gyereknek, hogy anyám nem tartotta meg. Remélem rendes emberekhez került. Akitől a gyerek van, most egy városban élek vele, anyámnak sikerült elhitetnie vele, hogy nem is történt semmi, pedig amikor a kórház előtt találkoztunk, szemmel láthatólag nem bánta, hogy van egy fia. Mindez a középiskola első évében történt, így kezdtem a tanévet. Iskola alatt dolgozni kezdtem délutánonként egy közértben, este pedig az iskolában ültem. Anyám magányos volt és egyre többet ivott. Soha nem veszekedett, nem bántott fizikailag. Viszont a pénzemet nem volt rest kikutatni és elvenni, hogy legyen mit innia. Sehol nem találtam menedéket lelkileg, még a barátnőimnél sem. Az igazi, mély dolgokról soha nem beszéltem. Ha elmentünk szórakozni jól éreztem magamat, szerettem velük lenni, szerettem őket. Mégis….a feleslegesség érzése mindig, mindenhol velem volt…..buli, nyaralás, kirándulás, iskola…..mindig mindenhol. Mindig mindenkitől szeretetet vártam, nagyon bántott, ha valakin éreztem, hogy ellenszenves vagyok neki.
Tizenévesen laktunk anyámmal egy 20 négyzetméteres lakásban, de volt egy kis nyugalom.
Persze ez sem tartott sokáig. Anyám megtalálta a foltját egy alkoholista férfiban. Egy darabig sok vizet nem zavart, mert soha nem volt otthon, és én egyedül nagyon jól elvoltam, szerettem egyedül lenni. Jó érzés volt csendben, békében, nyugalomban lefeküdni, aludni. Talán akkor volt először, hogy egy fiú jött hozzám. A körülményeket még akkor is borzasztóan szégyelltem, de legalább anyám nem volt ott….Talán egy picit boldog voltam…..
Egy vasárnap beszélgetek a szomszéd lánnyal, amikor megáll az ablak előtt egy furgon, anyám kiszáll egy tálcával a kezében, amin poharak voltak, bejön, kérdezem, mi van? Mire: költözünk. Ki? Hova? Ő és a pasija a 20 négyzetméteres lakásba……, ja meg én. Csak pár hét, amíg a pasi nem talál új albérletet. Az a pár hét már 15 éve tart, valahogy így…..újra elindult a kálvária. Ivászat, veszekedés nap mint nap. Mindig menekültem otthonról, inkább bent voltam az iskolába este 9-ig, csak ne kelljen hazamennem.
Egy nap a háziorvos elküldött egy pszichológushoz, aki azonnal gyógyszert akart felírni. Visszautasítottam. Nem láttam az altatóban a megoldást, de sajnos nem láttam, hogy mi a megoldás. Érettségi előtt otthagytam a munkahelyemet, nem bírtam a terhelést, annak ellenére, hogy tudtam, megint anyámra leszek utalva, és az alkoholista pasijára, aki álmában simán a szőnyegre vizelt éjszaka. Állandó szorongásaim voltak, nehezen koncentráltam bármire is. Érettségi előtt pár héttel beszedtem a maradék nyugtatót, amit az orvos írt, nem láttam más megoldást, kiutat.
 A gyomrom hamar kiadta a gyógyszereket, így csak valami fekete lét itattak a kórházban velem. A kórházból Zsófi barátnőmhöz mentem, az érettségiig ott laktam. Borzasztóan útban éreztem magam, de próbáltam készülni a vizsgákra. Közepes eredménnyel leérettségiztem, pont a születésnapomon. Egy hónap múlva már volt munkahelyem, hazaköltöztem és minden ment a régiben. Ivászat, veszekedés……kifelé nem mutattam, mennyire rosszul érzem magamat.

Egy barátnőm révén ismerkedtem meg Tomival. Az elején nem akartam tőle semmit, de nagyon kitartó volt. Hamar jöttek a jelek, hogy mi nem stimmel köztünk, de akkor 20 évesen nem vettem észre. Elkezdtem albérletet keresni, hogy végre megszabaduljak anyáméktól, akik kitartóan ittak és veszekedtek. Jött egy lehetőség, hogy Tomi anyjának a lakásába költözhetek, míg ő külföldön van. Egyedül laktam a lakásban évekig. Kezdtem jól érezni magam, az első időkben mindig rohantam haza a munkából, mert egyszerűen élveztem, hogy mikor belépek az ajtón, nincs ott senki. Hosszú ideig élveztem ezt a csendet! Tomi szeretett, én meg úgy ragaszkodtam hozzá, felnéztem rá, jól éreztem magam vele. Azt hiszem nem volt igazi szerelem, de akkor azt hittem.
Aztán pár év múlva jöttek, ill. folytatódtak a jelek. Ma már hiszem, hogy nincsenek véletlenek, és értem, hogy mik azok a „jelek”. Több tucat videokazetta közül azt választom egy éjjel, amin az én pasim füvezik. Ez volt az első, amikor láttam őt szívni. Persze jöttek a fogadkozások….soha többet, ez csak egyszer volt…..stb….stb. Szépen el is hittem. Nem, ez nem függőség, á….Cicám ez nem kábítószer…..ez csak bódítószer!:) Persze, Cica elhitte.
Erre mondta Csernus:” még balfasz is volt!”. Igen, balfasz voltam. ALKOHOLISTA ANYÁMTÓL MENEKÜLTEM EGY DROGOS PASIHOZ. Onnantól mindig gyanakodtam, próbáltam elfogadni, nem ment. 8 évet töltöttünk így el. A legnagyobb pofon az volt, mikor odaköltözött a lakásba, ahol én éltem, de nem akarta, hogy én maradjak. Elköltöztem egy barátnőmhöz, később albérletbe, de gyakorlatilag mindig nála töltöttem minden napot. Illetve hetente ha két napot aludtam az albérletben. Inkább fizetett nekem egy albérletet, minthogy én is vele lakjak. Egyszer az anyukája, aki pártolt engem, megkérdezte mi a fene van, minek két lakást fenntartani?
Soha senkinek nem mondtam meg az igazat, hazudtam. Amikor felmondták az albérletet, neki szegeztem a választást: vagy összeköltözünk vagy váljunk el egymástól. Költözzek oda, mondta. KÖLTÖZÉS ELŐTT EGY HÉTTEL SZAKÍTOTT VELEM.
Ő volt a bátrabb, hogy kimondta a végét Akkor már fél éve alig érintkeztünk egymással testileg. Gyáva voltam nem mertem kimondani, hogy ennek bizony vége. Órákig csimpaszkodtunk sírva egymásba. Soha nem láttam férfit így sírni. Ma még hiányzik a szeretete, néha gyűlölöm és utálom, de mégis azt gondolom, az egyik legjobb lelkű ember, akit ismerek. Annak ellenére így érzem, hogy sokat bántott.

Én Mamához költöztem vidékre. Újabb menekülés jött, ezúttal a munkába. Reggel 7-től este 10-ig dolgoztam. Mindent és mindenkit kizártam az életemből, a lakásajtótól a munkahelyig éltem. Néha egy buli belefért, de még plusz munkát is vállaltam, csak hogy ne kelljen a munkán kívül mással foglalkoznom. Arany, ezüst, bronz vasárnapot bevállaltam, szó szerint csak aludni jártam haza. A főiskolát abbahagytam, nem érdekelt. Hétvégén, amikor otthon voltam, aludtam nem volt kedvem egyáltalán felkelni, még a redőnyöket sem húztam fel.
Barátnőim nem nagyon értették, miért viselkedek így, de nem is tudtam elmondani. Csak a munkával foglalkoztam, elő is léptettek. Eszembe sem volt vezetőként dolgozni, egyszerűen jött a megbízatás. Persze örültem az elismerésnek, pozitív töltetet adott, de csak a munkám volt az örömforrás. Semmi más. Dolgoztam vidáman, szomorúan, betegen, egészségesen, bármi jött is, a munka volt az első. Pár napnál több szabadságra nem is mentem.
Aztán a testem küldte a jeleket, hogy állj!  A kedélyem állandóan a végletekben volt, lent és fent, közép
út nem volt. A nőgyógyászati problémáim sűrűsödtek, és állandóan fáradt voltam. Megkerestem egy nagyon régi pasimat, akivel viszonyt folytattam. Azt gondoltam, nekem ez így elég és jó, nem akartam közel kerülni senkihez, viszont a szeretet függőségem még mindig erős volt. Pár perc ölelésért találkozgattam ezzel a pasival.


A Doki azt mondta kurválkodom a szeretetért. Ma már értem mit jelent. Néha még a kezem a telefonon, hogy felhívjam, de ma is sikerült leküzdenem ezt a „vágyat”. 17 évesen ismertem meg és azóta is sokat volt az eszemben, még a Tomival eltöltött idő alatt is.
Amikor a nőgyógyász műtétet javasolt, kicsit megijedtem, de akkorra már olyan fizikai fájdalmaim voltak, hogy, azt mondtam legyen, ha ez segít, legyen. Egy szerdai napon kellett befeküdnöm a kórházba, de előtte kedd estére kaptam időpontot a Dokihoz. Na, mondom szép kis hét! Közben a munkahelyemen megkaptam a magamét, hogy rosszkor jött ez a műtét… nekem is, mondtam. Igen, a lojalitás egy multitól, csak egy irányba működik. Tanulópénz megvolt.
Mire a Dokihoz értem, mind fizikailag, mind lelkileg rosszul voltam. Zsófi barátnőm is depresszión esett át, kórházba került és közölte, hogy nem akarja, hogy tovább részt vegyek az életében. Minden információt letiltatott előttem, napokig nem tudtam él -e még egyáltalán. Igen, rászolgáltam, vége lett 16 év barátságnak. Sokat gondolok rá.
Kedd este elmentem a Dokihoz, tulajdonképpen a hangulatváltozásaim volt a fő ok. Leszedte rólam a keresztvizet, voltam minden csak úri kisasszony nem. Nagyon tetszett neki a szeretetribanc szó, így azt előszeretettel rám is akasztotta.
Azt mondta, felejtsem el, hogy a műtétem után meggyógyulhatok. Nem értettem miről beszél, hiszen én pszichiáterhez jöttem nem nőgyógyászhoz, gondoltam magamban.
Megértettem a műtétem után, amikor visszajött a fizikai fájdalom és a nőgyógyászom azt mondta, ő innentől nem tud mit kezdeni velem… máshol kell kezdeni a problémát. Visszamentem a Dokihoz elég sok kérdéssel és szép lassan kezdtem érteni, miért vannak ezek a fájdalmas tüneteim.
Elküldött a Helyre.
Az első pár alkalommal csak figyeltem az embereket, mindenkinek különböző problémái voltak. Figyeltem őket és hallgattam a történeteket. Néhány alkalom után kezdtem beszélni magamról, a problémákról. Mivel gondot okoz, hogy a komoly és fájdalmas dolgokról sok ember előtt beszéljek, személyes, egyéni segítséget kértem, és kaptam. A szorongásaimra kerestem miérteket és volt, amire már megtaláltam. Ismerős félelmet, szorongást, fájdalmat találtam meg a múltban.
Úgy működtek ezek, mint amikor érzek egy illatot, amit valahol, valamikor már éreztem.
Sok kérdés volt előttem (még ma is). Miért nem szeretem magamat, miért szeretek egyedül lenni, irigylem a férfiakat, miért van 31 éve szégyenérzetem és mindig mindenki miatt lelkiismeret furdalásom. Miért vannak nőgyógyászati problémáim, miért várom mindig mindenkitől, hogy szeressen engem. Miért is kurválkodom a szeretetért? Volt, amire hamar megtaláltam a választ, és enyhült, illetve megszűnt a szorongásom. Van olyan, amire még mindig nem jöttem rá, nem találtam meg a múltbéli párját. Az első és legrosszabb élményem azt volt, amikor megértettem, mi az a szeretet függés. Ugyanígy tudtam (leírhatom a múlt időt!!!) függni valaki szeretetétől, ismerőstől. Ez tényleg olyan, mint a drog, bármit megteszel azért, hogy szeressenek. Olyan hat éves lehettem, mikor anyám párjának a fia, aki akkor tizenéves volt, szexuálisan zaklatott. Szexuális együttlétet imitált rajtam ruhában. Néhány alkalom volt, tisztán emlékszem, de soha senkinek nem szóltam még az anyámnak sem. Amit éreztem: szégyen, lelkiismeret-furdalás. Ezeket a mai napig néha még érzem. Anyám soha semmit nem mondott sem a nőiességről, sem a szexről, még akkor sem, amikor a szexuális életét szó szerint előttem élte. Óvodásként mindig arra ébredtem, hogy a vénemberrel kefél, mert azt másnak nem lehetett nevezni. Felsírtam, végeztek, odajött vagy még azt sem és soha nem beszélte meg velem, hogy mi is történt. Ezek az esetek a szégyenérzetemet… Ha erre gondolok, gyűlöletet érzek anyám iránt. Mélységes gyűlöletet, undort, megvetést. Ezért szégyelltem mindig a nőiességemet, mikor valaki nőként nézett rám, vagy figyelt. Sokan mondták, utcán leszólítottak, bárhol megnéztek, és én mindig szégyelltem magamat. A nőiességemmel mai napig gondjaim vannak. Annak ellenére nem tudom elfogadni a közeledéseket,, hogy az ex barátommal nagyon jó volt a szexuális kapcsolatom. Mindig feltűnő volt a hajam, a bőröm, de én nem akartam, hogy feltűnjön. Ha valaki rám nézett, visszakérdeztem, hogy mit bámulsz? Szégyenérzetem volt mindig. Olyan ruhákban, amik kiemelték a nőiességemet nem mertem vagy szégyelltem kimenni az utcára is. Mai napig. 31 évig nem tudtam, honnan ez az irdatlan nagy szégyenérzetem, hiszen nem követtem el semmit, amiért szégyellnem kellene magamat és én még is ezt éreztem. Ma már tudom és nagyon, nagyon nehezen küzdöm le ezt az érzést, ami sokszor nem sikerül. Ugye kiskorom óta volt egy titkom, amiről még az anyám se tudott. Azt éreztem, hogy ez valami olyan, amit nem szabad elmondani, meg akartam felelni annak a fiúnak, mert arra vágytam, hogy szeressen. Ez folytatódott az élet minden területén.
Barátságban, szerelemben, karrierben. Anyám a mai napig nem tud semmit, soha semmit nem mondtam el neki, legyen az bármi, mert mindig szégyelltem magam. Ahogy visszaemlékszem akkor kisgyerekként is incselkedtem azzal a fiúval, kerestem a társaságát, a történtek ellenére. Kurválkodtam… egy kis szeretetért, amit aztán soha nem kaptam meg. A Helyen abban segítettek, illetve a mai napig abban segít a Mari, hogy ezeket meglássam. Nevetséges, de magamtól soha nem jutottak az összefüggések az eszembe.
Amikor érzek valami szorongatót egy témával kapcsolatban, olyan kérdéseket kapok, amik segítenek eljutni a válaszhoz. Ma már ezt saját magam is tudom alkalmazni. Itt a Helyen, nem néznek hülyének, nem legyintenek, bármi kérdéssel hozakodom elő. Néha a kérdéseket is nehéz feltenni, de mikor megtalálom a választ, annak ellenére tudok örülni, hogy a válasszal még nem oldódott meg a probléma. Amikor tavaly kijöttem a Dokitól, becsuktam magam mögött az ajtót és kinyitottam egy másikat, ez volt a Hely.
Most úgy tudom megfogalmazni, hogy becsuktam ismét egy ajtót, de az újat még nincsen elég bátorságom kinyitni. Két ajtó között vagyok, de tudom, hogy nem akarok itt maradni.
Amit sikerült elérnem az 1 év alatt, hogy ma már nem várok mindig mindenkitől szeretetet, és ami nagy előrelépés, nem teszek meg más kedvéért olyat, amit nem akarok. Nagyon nehéz, mert néha visszaesek, mint általában a függők, de már nem évekig tart, hogy újra talpra álljak. Ma már nem vagyok munkamániás, a saját érdekeimet előtérbe tudom helyezni a másokéval szemben.
Ma már emberszámba tudom venni a másik embert, nem gépeknek tekintem őket. Visszacsúszásaim itt is vannak, messze nem vagyok az út felén sem. A minap megkaptam, hogy már nem lehet számítani a munkámra, nem érdekelnek a dolgok mint régen… Szerintem csak annyi különbség van, hogy a munkaidőt betartom, felállok 5 órakor illetve nem megyek be dolgozni, ha beteg vagyok. A másik oldal mindezt negatív változásnak reagálja le… nem is értem miért!
Az 1 év alatt sok félelemmel sikerült szembe néznem, sokkal még nem. Lassan betelik egy vastag füzet azokkal a levelekkel és írásokkal, amiket írtam anyámról, barátokról, családról, levél a magánynak, írás a félelemről, a szorongásaimról. Saját magamnak még nem készült el az a bizonyos levél, de már nem sürgetem magamtól. Amikor megkaptam feladatként, gyorsan nekiestem, nem sok sikerrel. Ma már nem érzem a késztetést, hogy minél előbb legyek túl rajta.
A múlt eseményei minden nap velem vannak, peregnek előttem.
Az 1 évvel ezelőtti helyzethez képest viszont jobban érzem magamat, és remélem 1 év múlva ilyenkor még jobban. Nem könnyű.

„Minden fejlődésnek vannak kényelmetlen szakaszai. Amíg valami csak mennyiségileg változik, látszólag minden úgy megy, mint eddig: csak tágul, bővül és gazdagodik. De amikor valami minőségileg változik, az fáj. A mennyiségi változás könnyű  - a minőségi változás nehéz, mert le kell győzni a régit.”
Müller Péter:  Szeretetkönyv