Narcisszusz legendája

Narcisszusz legendája az önelvesztés, az úgynevezett narcisztikus zavar tragédiájáról szól. Narcisszusz meglátja saját tükörképét a vízben, és beleszeret saját szépséges arcába, melyre bizonyára anyja is nagyon büszke volt. Echo a nimfa felel az ifjú hívására, mivel annak szépségébe ő is beleszeret. Echo hívásai megtévesztik Narcisszuszt. De saját tükörképe is megtéveszti, mivel abban csak saját tökéletes, csodálatra méltó részei tükröződnek, más részei nem. Rejtve marad előtte a háta, az árnyéka, ezek nem tartoznak hozzá, kirekesztődnek a szeretett tükörképből.

nárcizmusAz elragadtatás eme stádiuma a nagyzolással vethető össze, míg a másik, az önmaga utáni emésztő vágyakozás a depresszióval. Narcisszusz nem akart más lenni, csak csodaszép ifjú. Saját igazi énjét megtagadta, a szépséges képmással akart eggyé válni. Ez önmaga feladásához, halálhoz vezet, illetve Ovidius ábrázolásában ahhoz, hogy virággá változik. Ez a halál logikus következménye a hamis énhez való rögzülésnek. Nemcsak a „szép”, a „jó”, a kellemes érzések azok, melyek élővé tesznek bennünket, elmélyítik létezésünket, és döntő felismeréshez juttatnak, hanem sokszor pontosan a kellemetlen, a helytelen érzések, amelyektől legszívesebben elmenekülnénk: a tehetetlenség, a szégyen, az irigység, az önzés, a hazugság, a harag és a bánat. A terápiás térben ezek az érzések átélhetőek, megértésre találnak és rendeződnek. Ezért ez a tér a belső világ tükre, amely világ sokkal gazdagabb, mint a „szép orca”. Narcisszusz beleszeret saját idealizált képmásába, ám sem a nagyzoló, sem a depresszív Narcisszusz nem tudja magát igazán szeretni. Saját hamis énje iránti lelkesedése nemcsak azt teszi lehetetlenné számára, hogy másokat szeressen, hanem minden látszat ellenéra azt is, hogy szeresse azt az egyetlen embert, aki teljesen a bizalmasa – saját magát.” A.Miller