Tanult tehetetlenség

Martin Seligman az 1960-as években a depresszió kutatása során fogalmazta meg a tanult tehetetlenség elméletét. Az elmélet alapját azok az állatkísérletek szolgáltatták, melyeket kutyákkal végeztek. A kutyák kiszámíthatatlan időközönként áramütést kaptak úgy, hogy elzártak előlük minden menekülési útvonalat. Ezt követően azt tapasztalták, hogy a kutyák már akkor sem próbáltak elmenekülni az áramütés elől, ha megnyitották számukra a menekülési útvonalat. Seligman ebből azt a következtetést vonta le, hogy a korábban őket ért fájdalmas, elkerülhetetlen és kiszámíthatatlan ingerek miatt ezek a kutyák azt tanulták meg, hogy semmit nem tehetnek az őket érő negatív hatások elkerülése, kivédése érdekében, ezért akkor is passzívan viselkedtek, amikor valójában lett volna lehetőségük a későbbi áramütések megelőzésére.

Ezt a jelenséget a későbbiek során számos más állatfajnál is kimutatták, és emberekkel is végeztek ilyen jellegű kísérletet (nem áramütéssel, hanem kellemetlen zajjal), akiknél ugyanúgy megfigyelhető volt ez a jelenség. Ilyenkor az ember rossz (átvett) minták vagy rossz tapasztalatok miatt úgy érzi, ő nem tehet semmit a saját helyzetének javításáért. Elég néhány kudarc, néhány váratlan vagy szokatlan nehézség, ahol nem működnek a korábbi stratégiák, amelyekben összeomlik a magunkról alkotott képünk, és az arra hajlamos embereknél kialakulhat a tanult tehetetlenség. Főleg, ha valaki a szüleitől is azt látta, hogy nem igazán küzdenek önmagukért, a családért, hanem belesüppednek egy rossz helyzetbe, mondván, hogy nem az ő kezükben van az irányítás.

Ez a gondolkodási rendszer nagyon káros hatást gyakorol a mi életvitelünkre is: ha eluralkodik rajtunk, akkor elveszíthetjük az életörömre és az önmegvalósításra való képességünket, céljainkat és motivációinkat. Mivel önmagunkban nem hiszünk, kívülről várjuk a megváltást, így kiszolgáltatottá válhatunk. Ezek alapján tehát talán már mondani sem kell: a tanult tehetetlenség a szorongás és a depresszió egyik melegágya.

A tanult tehetetlenség kialakulásában fontos szerepet játszanak a kudarcok, amelyek során az addig bevált megküzdési technikáink nem válnak be, és így az önmagunkról alkotott képünk megrendül. A fenyegetettség érzése olyan negatív állapotba taszíthat bennünket, hogy fokozottan inkább a negatív gondolatainkra koncentrálunk, és fizikai-lelki-idegi tartásunk meggyengül. Próbáljuk fenntartani a kontrollt, de azt tapasztaljuk, hogy nem lehet. A kontrollhiány ismételt tapasztalása tanult tehetetlenséghez vezet. Ha valamire nincs befolyásunk, később már nem is próbálkozunk, pedig lehet, hogy a körülmények időközben megváltoztak. Ebből erednek az olyan gondolatok, mint pl. „Nem vagyok ura az életemnek”, „Nem tudok változtatni”, „Nem tudok boldog lenni”, „Nem tudok célokat kitűzni”, „Majd XY segít rajtam” avagy „XY tehet az összes nyavalyámról”.

impossibleUgyanakkor a tanult tehetetlenségnek előnyei is vannak. Valószínű, hogy amikor egy állat vagy ember egy reménytelennek látszó helyzetben feladja a küzdelmet, értékes energiákat spórol meg, elkerüli a felesleges küzdelmet, és így életben maradhat. Pl. egy magára hagyott csecsemő is tovább életben maradhat, ha nem fecsérli az energiáját állandó sírásra, mocorgásra, és ha rátalálnak, még segíthetnek rajta. Vagy a gyengébb fél egy küzdelemben, ha feladja a harcot, akár meg is menekülhet, mert a másik már győztesnek érzi magát.

 

A tanult tehetetlenség (és a depresszió is) arra teremt lehetőséget, hogy visszavonuljunk, takarékoskodjunk az életenergiánkkal, átalakítsuk az életünk rendszerét, új megküzdési stratégiákat alakítsunk ki, és új kapcsolatokat szerezzünk. A nehéz helyzetek sokszor figyelmeztetések arra, hogy radikálisan meg kell változtatnunk a saját gondolkodásunkat és az életünk kereteit. Gond akkor van, ha nem vesszük észre, hogy mikor kell ebből a „bebábozódott” állapotból kijönni, és nem tesszük meg a szükséges lépéseket.

A tanult tehetetlenséget fenntartó tényezők:

1. Az életmód, amin nem akarunk (azt hisszük, hogy nem tudunk) változtatni. Állandó negatív környezet, szociális hatások, mozgáshiány, ártalmas étrend, káros szenvedélyek stb.

2. Rágódás a problémákon, jajgatás, túlzott befelé figyelés, önelemzés, különös tekintettel a negatív jelenségekre, beszűkülés.

3. Hajlamok, bizonyos személyiségjegyek, tulajdonságok, amelyek elősegítik a tanult tehetetlenséget, passzivitás, sodródás, szorongás, gátlások.

4. Mutogatás másokra, bűnbakok keresése, az a meggyőződés, hogy eleve el van rontva az életünk, mert valaki elrontotta, ezzel már nem lehet mit tenni. Ezzel rendszerint együtt jár az is, hogy a megváltást, a pozitív fordulatokat és a segítséget is másoktól várjuk.

5. Csodavárás, pl. a lottóötösről való ábrándozás, elérhetetlen vágyak reális célok helyett – és ennek az érmének a túloldala: az „átok” (valaki megátkozott, ezért vagyok ilyen szerencsétlen).

Ahhoz, hogy túllépjünk a tanult tehetetlenség állapotán, felül kell emelkednünk a megszokott gondolkodási és cselekvési rendszeren, gyakran az egész hitrendszerünkön. Felül kell bírálnunk, hogy még mindig nem tehetünk-e semmit magunkért, vagy időközben felbukkantak-e új lehetőségeink. Majdhogynem a kívülálló szeméből kell magunkra néznünk.

Ne vegyük késznek ezt a struktúrát és ezt a modellt, akkor sem, ha a szüleink is ilyenek voltak! Ez nem egy kikerülhetetlen átok, hanem olyasvalami, amin rugalmasan alakítani lehet. Túl lehet élni a származásunkat és a régi rossz gondolkodási mintáinkat, újjá lehet születni, némi elszántsággal és bátorsággal. Ehhez a felülemelkedéshez persze reális szemlélet, önismeret (és bizonyos esetekben némi külső segítség) is kell, és elkerülhetetlen, hogy megtanuljunk felelősséget vállalni a saját életünkért.