Tegnap este felhívott egy anyuka, aki eddig egyszer volt nálunk a hozzátartozói csoporton. Hosszan beszélgettünk, majd végül, szerinte a témától teljesen függetlenül megkérdezte, gondolkodtam-e már azon, miért van, hogy akik szerda esténként megjelenünk ott, mind okos, értelmes, képzett, talpraesett, felelősségteljes és kötelességtudó asszonyok vagyunk, mégis belekerültünk a „szenvedélybeteg hozzátartozója”csapatba.
Gondolkodtam rajta.
Sőt, emlékszem, amikor én mentem először „A HELY”-re, magam is megdöbbentem ezen.Azt vártam, hogy a többi drogos gyerek szülője az általam elképzelt séma szerint felelőtlen, munkakerülő, alkoholista és tanulatlan ember, akiknél természetes, hogy ide jutottak, én pedig a kivétel vagyok, nem a saját hibámból, hanem valami átok vagy rossz csillagállás miatt van ilyen problémám.
Arra elég hamar rájöttem, hogy mekkorát tévedtem.
Ahhoz, hogy megfejtsem, miért törvényszerű, hogy az O.É.É.T tagjai ilyen nagy számban képviselik magukatfüggő hozzátartozóknak szervezett csoportokon, jóval több idő, munka és fájdalom kellett.
Hogy is van ez?
Valójában nem vagyunk okosak, értelmesek, felelősség- és kötelességtudó, határozott személyiségek?
Dehogynem. A kérdés az, hogy milyen határig, és mire használjuk. Karácsonyra kaptam egy könyvjelzőt, ami nagyon elgondolkoztatott. A következő szöveg van rajta: Nem a képességeink határozzák meg kik vagyunk, hanem a döntéseink.
Mire is gondolok?
Képzeljünk el egy szép nagy fej vöröshagymát. Kívülről befelé haladva ott vannak sorra a képességeink.
Okos vagyok. Szereztem diplomát, olvasok könyveket, értem és látom a világot, van véleményem, és elegendő szókincsem ahhoz, hogy kifejezzem. Képes vagyok még arra is, hogy ezeket a dolgokat a külvilág felé megfelelően kommunikáljam. Szép sorban egymás alatt az egészséges hagymarétegek.
A főnököm tudja, milyen okos és határozott vagyok, a BKV ellenőr látja rajtam, hogy nem érdemes packáznia velem, nem most jöttem a falvédőről, a boltban sem próbálnak átverni a kasszánál, messziről látják, hogy nem fog sikerülni.
Eddig működik.
Aztán egyszer csak a következő réteg mintha nemesacélból készült volna.
A férjemnek már nem tudom úgy megfogalmazni, mit gondolok, hogy meg is értse. Hiába mondom neki, hogy ne azt a munkahelyet válassza, ne azokkal az emberekkel barátkozzon, ne azt a könyvet olvassa és ne azt a zoknit vegye fel, hiába támasztom alá a legokosabb, leglogikusabb érvekkel, nem hajlandó elfogadni.
A gyerekkel ugyanez a helyzet. Amíg kicsi volt, szó nélkül csinálta a dolgokat úgy, ahogy én jónak láttam, de egyszer csak megmakacsolta magát. Pedig tudhatná, hogy koromnál, élettapasztalatomnál és tanultságomnál fogva én sokkal több információval rendelkezem, jobb döntést tudok hozni, jót akarok neki, miért ellenkezik?
Persze nem csak okos és értelmes vagyok, hanem kitartó is. Meg rendkívül találékony.
Felveszem a harcot, minden rendelkezésemre álló eszközt bevetve, hogy szétromboljam ezt a nemesacél réteget. Képzett vagyok, elszánt, be akarok jutni!
Büntetek és jutalmazok, sírok és könyörgök, fenyegetőzöm vagy beteget játszom, semmitől sem riadok vissza.
Van úgy, hogy sikerül, ideig-óráig legalábbis.
Családtagjaim félelemből vagy lustaságból, de beengednek az acélfal mögé, ott is dönthetek, takaríthatok, rendezkedhetek. Férjem eljátssza a tutyimutyit, gyerekem a szófogadót, minden rendben. Ráadásul, ilyen tapéta előtt még jobban kidomborodnak az én mérhetetlen erényeim. Teljes siker.
Csakhogy nekem ez sem tetszik. A párom azonnal ugrik, ha az anyja egyet füttyent, a fiam összeszedett egy olyan barátnőt, aki dróton rángatja, hát milyen pasik ezek, nem látják, hogy elnyomják, kihasználják, semmibe veszik őket?
Dehogynem látják, csak már hozzá vannak szoktatva. Otthon nyuszi, a mezőn oroszlán, ilyen állatfajta nincs.
Ráadásul minden döntés felelősséggel jár, és a felelősséget annak kell vállalni, aki a döntést meghozta. Vagyis nekem. Ha baj van, családtagjaim széttárják a kezüket, és várják, hogy megoldjam. Bíznak bennem. Okos, értelmes nő, eddig is mindent megoldott, ne fogjuk vissza.
Itt kezdem el úgy érezni magam, mint egy rabszolga. Mindent rám hagynak, nem segítenek, én vagyok a család csicskása. Meg a vezére is persze, de az természetes.
Van úgy, hogy mégsem sikerül áttörnöm az acéllemezt. Családtagjaim megvédik a várukat.
Férjek esetében ez egyszerűbb szokott lenni, mert felnőtt ember, lehetnek eszközei, tudhat olyan módszereket, amikkel visszaveri a támadásomat, ha pedig nem sikerül, otthagy a fenébe, és kész.
Akkor aztán sajnálhatom magam, és rákenhetem az egész balhét
Persze, mivel okos és értelmes asszony vagyok,ráadásul előrelátó is, valószínűleg olyan pasit választottam annak idején, aki nem képes nyílt színen megküzdeni velem. Marad a kocsma, vagy a házasságon kívüli kapcsolatok, mint kitörési lehetőség. Oda ugyanis nem tudom követni.
A gyerekeknél viszont rázósabb. Nekik tőlünk, a szüleiktől kellett volna megtanulni, hogyan védjék meg a személyiségüket, hogyan hozzanak döntéseket, hogyan vívják meg a saját csatáikat. Ehelyett az anyjuk minden lehetőséget elvett tőlük a gyakorlásra, az apjuk meg csak azt mutatta meg, hogy kell beletörődni a helyzetbe, vagy önpusztító módon kitörni belőle.
Szóval a gyereknek nincs más lehetősége. Boldogtalan nyuszi, vagy szemét drogos.
Vagyis, az okosság, értelmesség, határozottság és talpraesettség ebben az esetben nem kizáró, hanem hajlamosító tényező arra, hogy elnyerjük a „Drogos gyermek legcsodálkozóbb édesanyja” vándorzászlót..
Nem elég okosnak lenni, ha nem vagyok képes elviselni, hogy más is okos legyen mellettem.
Nem elég döntésképesnek lenni, ha a szeretteimet viszont nem hagyom, vagy nem tanítom meg dönteni.
Az igazi okosság az, ha látom, hol végződöm én, és hol kezdődik a másik ember.
Az igazi értelem az, ha észreveszem és elfogadom a másik ember értelmét, még akkor is, ha különbözik a sajátomtól.
Ezt kell nekünk megtanulnunk.