„A depresszív hangulatot, amely természetesen megnyilvánulhat, illetve elrejtőzhet pszichoszomatikus panaszokban is, valószínűleg mindenki ismeri saját élményeiből. Ha az ember figyel rá, nem nehéz észrevenni, hogy szinte mindenhol (ahol egy saját impulzust vagy egy nem kívánt erős érzelmet elnyomtunk) felbukkan, és gátja a spontán elevenségnek. Ha például egy felnőtt egy közeli barát elvesztése miatt nem érezhet szomorúságot, hanem valamilyen könnyed kikapcsolódás segítségével igyekszik elfojtani a bánatot, vagy ha abbéli félelmében, hogy elveszít egy barátságot, saját maga elől elrejti az idealizált barát viselkedése miatti felháborodását, nagy valószínűséggel számolhat depresszív hangulat felléptével (hacsak a nagyzoló védekezés nem áll folyamatosan a rendelkezésére). A jelenbeli helyzet ugyanis figyelmezteti a korábbi, elfojtás alatt tartott függőségre. Amikor elkezd figyelni erre az összefüggésre, akkor depressziója a hasznára válhat: tanulságos igazságokat tudhat meg magáról.
A gyermeknek nincs még meg ez a lehetősége. Még nem láthat keresztül az öncsalás mechanizmusán, másrészt, ha nincs megtartó, empatikus környezete, érzelmei ereje sokkal jobban fenyegeti, mint a felnőttet. Ám még a felnőtt is mindaddig gyermekként félhet érzelmeitől, míg nem tudatosul benne, hogy félelme min alapszik. Hasonló, fölöttébb szélsőségesen intenzív érzelmekkel csak a pubertás táján találkozunk ismét. Ám a pubertás fájdalmaira való visszaemlékezés, az, hogy az ember nem képes saját impulzusait ellenőrizni és megérteni, emlékezetünk számára könnyebben hozzáférhető, mint az első traumák, melyek igen gyakran egy idillikus gyermekkor képe vagy egy közel teljes gyermekkori amnézia mögött vannak elrejtve.
Ez lehet az oka, hogy a felnőttek kisebb nosztalgiával emlékeznek serdülőkorukra, mint gyermekéveikre. A vágyakozás, a várakozás és a csalódástól való félelmek azon keverékében, mely sok embernél a gyermekkor ünnepeire való emlékezés kísérője, vélhetően saját gyermekkoruk érzelmi intenzitása utáni vágy tükröződik. Ám pontosan azért, mert a gyermekkor érzelmei oly erősek, elfojtásuk nem marad súlyos következmények nélkül. Minél erősebb a fogoly, annál erősebb börtönfalakra van szükség, és ez aztán megnehezíti vagy teljesen meg is akadályozza a további érzelmi fejlődést.
Ahogy többször tapasztaljuk, hogy az erőteljes kora gyermekkori érzések áttörése, melyet főként a meg nem értés színez, fel tud oldani egy hosszabb depressziós hangulatot, úgy változik meg az idők során viszonyulásunk nem kívánt érzelmeinkhez, mindenekelőtt a fájdalomhoz. Rájövünk, hogy nem kell örökösen, kényszeresen a régi sémákat követnünk (csalódottság – a fájdalom elfojtása – depresszió), hiszen van más lehetőségünk is csalódásaink kezelésére, nevezetesen az, hogy megéljük a fájdalmunkat. Ezáltal nyílik meg először a saját korai élményeinkhez vezető út, az út énünk eddig észrevétlen részeihez és saját történetünkhöz.”