Vagyis nem új, csak tegnap fedeztem fel egy olyan párhuzamot, ami nagyon meglepett.
Mikor a csoportvezető megkérdezte az egyik lányt, hogy mi a helyzet a pasikkal, a lány teljesen felháborodott.
Kikérte magának, hogy a pasi nélküliségéből bármiféle negatív dolgot vonjunk le.
Azt mondta, és ebben igazat is adok neki, hogy az ő nőiességének nem mércéje, hogy van-e pasija, vagy nincs.
Nem is a nőiességgel van itt a gond.
https://pillen-pharm.com/xifax…pen/
Tényleg nem fontos szempont, hogy adott életszakaszban van-e pasi vagy nincs. Már persze ha pasiról és nem társról beszélünk, mert a kettő nem ugyanaz.
Fontos kérdés inkább az, hogy ha nincs, miért nem hiányzik.
Az életem fontos része az emberi kapcsolataim, és főleg a kapcsolatokhoz tartozó érzéseim.
Most nem az érzések mélységéről, hanem a minőségéről van szó.
Mást érzek az apám, anyám, gyerekem, barátom, kollégám, szomszédom és a postás iránt.
Az összes érzésre szükségem van. Ha valamelyik hiányzik, automatikusan és öntudatlanul megpróbálom pótolni az űrt.
Kérdés, hogy hogyan, kivel és milyen áron.
A postás helyett jó a villanyszámlás is, a kollégák iránti érzéseket átveheti a nyugdíjasklub,
a szomszédasszonnyal való beszélgetést pótolja, ha betelefonálok a tévébe valami interaktív műsorba.
Vagyis ugyanazon az érzelmi szinten az emberek egymással gond nélkül helyettesíthetők.
Apámat viszont nem helyettesíthetem a főnökömmel.
Anyámat nem pótolja a barátnőm.
A barátomat nem helyettesítik a haverok.
Vagyis a rendszer tagjai egy adott érzelmi szinten belül kompatibilisek egymással, de a szintek között nincs átjárás.
Ha egy olyan személy hiányzik az életemből, akihez nagyon mély érzések fűzhetnének, akkor ezt csak egy másik ugyanolyan mély érzéseket kiváltó személlyel tudom pótolni.
A természetben minden működő rendszer egyensúlyra törekszik, az üres helyek pótlására, a labilitás megszüntetésére. Amíg ez nem történik meg, feszítő hiányérzet van bennem.
Ha nem érzem egy adott hely üressége miatt a hiányt, akkor ez a pótlás már meg is történt.
Kérdés, hogy kivel?
Legegyszerűbb megoldás: azzal, aki raktáron van.
Mindössze két szempontnak kell megfelelnie: ugyanazon az érzelmi mélységű szinten legyen, mint a pótolandó személy, és ne tiltakozzon látványosan. A néma tiltakozást, a rejtett kitörési kísérleteket úgysem vagyok hajlandó észrevenni, vagy ha már muszáj lesz, jól félremagyarázom.
Tehát: a legpraktikusabb pótszer a gyerek.
Nem, nem arra gondolok, hogy a szülő szexuálisan zaklatja saját gyermekét, ez egy másik kategória, beteges és büntetendő, szerencsére ritkán fordul elő.
De ha túllépünk az első borzadályon, nézzük már meg, mi van mögötte, hiszen a pokol nem a tüzes katlannál kezdődik, út vezet odáig is, hosszú és előjelekkel tarkított.
Csak és kizárólag érzelmekről beszélek.
Nincs társam, akitől figyelmet, kedvességet, szeretetet kapok, van viszont egy fiam. Okos, értelmes, saját nevelés, ismer, mint a tenyerét, tudja mit szeretek, mi foglalkoztat, mi fontos nekem és mi nem, szeret engem és mindig velem van. A lehető legalkalmasabb személy.
Csakhogy.
Az a figyelem, kedvesség, szeretet, amit a fiamtól kaphatok, egészen más, mint amit egy partner adhat. Ugyanígy a viszont figyelem, viszont kedvesség és viszont szeretet is más kell hogy legyen.
Ha összekeverem, nagy baj lesz.
A bajt először a gyerek érzi meg, csak sajnos nem tudja megfogalmazni.
Elkezd menekülni. Drogba, játékszenvedélybe, internetfüggőségbe, alkoholba, bármibe.
Rövid idő múlva rájön, hogy a figyelmet, kedvességet, szeretetet annyira vágyom tőle, hogy manipulálni tud vele.
Elindul egy folyamat, amiből nagyon nehéz kitörni.
Addig biztos nem sikerül, amíg a saját érzéseimet nem terelem a helyes irányba, amíg „nem rendeltetésszerűen használom” a gyerekemet.
Hát ezért fontos, hogy a szülők érzelmi kapcsolatrendszere teljes és kiegyensúlyozott legyen.
Ha pedig éppen nincs jól működő párkapcsolatom, akkor ezt a problémát igyekezzem megoldani, és ne nyúljak pótszerekhez még öntudatlanul sem.
Életveszélyes.