Nézzük a saját részemet, hogyan is kerültem oda, ahol megtaláltam a nekem való segítséget? Véletlenül. Van egy régi mondás, miszerint véletlenek nincsenek, amit mi annak látunk, az a jóisten fedetlen arca. Igaz lehet.
Az első komolyabb leállási kísérlete előtt a fiam arra kért, segítsek szakemberhez jutnia. Teljesen tájékozatlan voltam a témában, megkérdeztem tehát, van-e valaki, akiben megbízik, mert akkor őt keresem meg, én ugyanis senkit nem ismerek. Jellemző, hogy benne volt a mobiljában Csernus doktor telefonszáma. Mint később megtudtam, a társasága összes tagja ott őrizte ezt a számot közvetlenül a dílerek elérhetősége mellett. Meglepő, nem? Szóval felhívtam a Dokit, a beszélgetést nem részletezem, bár érdekes, de nem tartozik közvetlenül ehhez a témához, és a gyermek a legjobb kezekbe került. Nem egészen három hét alatt ki is mászott ezekből a legjobb kezekből. Nem kellett neki, ő nem így gondolta. A leállás fogalmáról egészen mások voltak az elképzeléseik. A fiam csak a heroinról akart leállni, egy kis pia egy kis fű még belefér alapon. Ehhez bizony nem Csernus doktor a megfelelő partner. Nekem viszont komoly segítség adódott. A Doki ajánlotta „A HELY”-et, elmentem, és rögtön éreztem, (nem tudtam, de nagyon éreztem) hogy ez nekem jó.
Ezután hosszú időszak következett, amikor a fiam tovább nyomta, én pedig használtam a saját segítségemet, és lassú léptekkel ugyan, de haladtam a saját megoldásom felé. Közben nagyon zavart, hogy itt a lehetőség, a fiam mégsem használja ki. Különböző technikákkal (főleg zsarolással) néhányszor sikerült rávennem, hogy lejöjjön ő is, tartósan viszont mindig kudarcba fulladt nála a dolog. Feladtam. Annyi eszem viszont akkor már volt, hogy a magam részét ne hagyjam abba. Nem tekintettem kudarcnak, rájöttem, hogy csak a saját részemről dönthetem el, mi a jó nekem és mi nem, az ő része az övé, magától kell rájönnie. Még azt is elfogadtam, hogy neki tényleg nem ez a segítség. Viszont nem kerestem másikat, keressen ő, a sajátom már megvan, itt az én határom.
Amikor eljött a rehabilitációból, éreztem, hogy baj lesz. Nem keresett fel egyetlen tisztaságmegőrző csoportot sem, erőből és egyedül próbált talpon maradni, nem sikerülhetett, és nem is sikerült. Tudtam, hogy segítségre van szüksége, naponta a számon volt, hogy hiszen itt van tőled karnyújtásra, csak oda kell menni, de nem mondtam ki. Felesleges lett volna. Hagytam járni a maga útján, bár a látvány nem okozott örömöt. Aztán eljött a Sziget Fesztivál. Drogos gyermek szülőjének réme. Az elmúlt években az a szó, hogy Sziget, számomra egyet jelentett a teljes szétcsúszással, a tökéletes megsemmisüléssel. A fiam látványosan készült rá, hetekkel előtte csak azon lelkendezett, hogy milyen jó lesz, eljön a leves-poros nevű együttes is, ez lesz csak a buli. Zavart a dolog, de csak annyit tettem, hogy megkértem, előttem ne lelkendezzen, rosszul érzem magam tőle. Saját pénzén akart menni, saját szabadidejében, közöm nem volt hozzá, megakadályozására eszközöm sem, ennyit tehettem, nem érte, hanem magamért.
Kiment a Szigetre, és első nap a Civil Faluban, az Alapítványunk sátrában összejött a segítőkkel. Nem tudom pontosan, mi történt, valójában nem is érdekel. A végeredmény viszont az lett, hogy a fiam a fesztivál alatt minden nap kint volt, mivel szabadságot nem kapott, munka után ment és reggel onnan dolgozni. Eközben még egy korty sört sem ivott meg. Teljesen tisztán fantasztikusan jól érezte magát. Azóta gondolja, hogy a tisztaság valóban a teljes tisztaságot jelenti, és azóta jár le „A HELY”-re a saját csoportjára. Tőlem függetlenül, befolyásolásom vagy erőszakom nélkül.
Hát ennyit arról, kinek a kezében van a döntés.